EURÍPIDES TEXTO COMPLETO ========================================= TEXTO GRIEGO ------------ ΥΠΟΘΕΣΙΣ ΤΡΩΙΑΔΩΝ Μετὰ τὴν Ἰλίου πόρθησιν ἔδοξεν Ἀθηνᾷ καὶ Ποσειδῶνι τὸ τῶν Ἀχαιῶν στράτευμα διαφθεῖραι, τοῦ μὲν εὐνοοῦντος τῇ πόλει διὰ τὴν κτίσιν, τῆς δὲ μισησάσης τοὺς Ἕλληνας διὰ τὴν Αἴαντος εἰς Κασσάνδραν ὕβριν. οἱ δὲ Ἕλληνες κληρωσάμενοι περὶ τῶν αἰχμαλωτίδων γυναικῶν τὰς ἐν ἀξιώμασιν ἔδωκαν Ἀγαμέμνονι μὲν Κασσάνδραν, Ἀνδρομάχην δὲ Νεοπτολέμῳ, Πολυξένην δὲ Ἀχιλλεῖ. ταύτην μὲν οὖν ἐπὶ τῆς τοῦ Ἀχιλλέως ταφῆς ἔσφαξαν, Ἀστυάνακτα δὲ ἀπὸ τῶν τειχέων ἔρριψαν. Ἑλένην δὲ ὡς ἀποκτενῶν Μενέλαος ἤγαγεν, Ἀγαμέμνων δὲ τὴν χρησμῳδὸν ἐμυψαγώγησεν. Ἑκάβη δὲ τῆς μὲν Ἑλένης κατηγορήσασα, τοὺς ἀναιρεθέντας δὲ κατοδυραμένη τε καὶ κηδεύσασα, πρὸς τὰς Ὀδυσσέως ἤχθη σκηνάς, τοῖσται λατρεύειν δοθεῖσα. τὸ τοῦ δράματος πρόσωπα· Ποσειδῶν, Ἀθηνᾶ, Ἑκάβη, χορὸς ἐξ αἰχμαλωτίδων Τρωιάδων, Ταλθύβιος, Κασσάνδρα, Ἀνδρομάχη, Μενέλαος, Ἑλένη. Ποσειδῶν Ἥκω λιπὼν Αἴγαιον ἁλμυρὸν βάθος πόντου Ποσειδῶν, ἔνθα Νηρῄδων χοροὶ κάλλιστον ἴχνος ἐξελίσσουσιν ποδός. ἐξ οὗ γὰρ ἀμφὶ τήνδε Τρωικὴν χθόνα Φοῖβός τε κἀγὼ λαΐνους πύργους πέριξ ὀρθοῖσιν ἔθεμεν κανόσιν, οὔποτʼ ἐκ φρενῶν εὔνοιʼ ἀπέστη τῶν ἐμῶν Φρυγῶν πόλει· ἣ νῦν καπνοῦται καὶ πρὸς Ἀργείου δορὸς ὄλωλε πορθηθεῖσʼ· ὁ γὰρ Παρνάσιος Φωκεὺς Ἐπειός, μηχαναῖσι Παλλάδος ἐγκύμονʼ ἵππον τευχέων ξυναρμόσας, πύργων ἔπεμψεν ἐντὸς ὀλέθριον βρέτας· ὅθεν πρὸς ἀνδρῶν ὑστέρων κεκλήσεται Δούρειος Ἵππος, κρυπτὸν ἀμπισχὼν δόρυ. ἔρημα δʼ ἄλση καὶ θεῶν ἀνάκτορα φόνῳ καταρρεῖ· πρὸς δὲ κρηπίδων βάθροις πέπτωκε Πρίαμος Ζηνὸς ἑρκείου θανών. πολὺς δὲ χρυσὸς Φρύγιά τε σκυλεύματα πρὸς ναῦς Ἀχαιῶν πέμπεται· μένουσι δὲ πρύμνηθεν οὖρον, ὡς δεκασπόρῳ χρόνῳ ἀλόχους τε καὶ τέκνʼ εἰσίδωσιν ἄσμενοι, οἳ τήνδʼ ἐπεστράτευσαν Ἕλληνες πόλιν. ἐγὼ δέ — νικῶμαι γὰρ Ἀργείας θεοῦ Ἥρας Ἀθάνας θʼ, αἳ συνεξεῖλον Φρύγας — λείπω τὸ κλεινὸν Ἴλιον βωμούς τʼ ἐμούς· ἐρημία γὰρ πόλιν ὅταν λάβῃ κακή, νοσεῖ τὰ τῶν θεῶν οὐδὲ τιμᾶσθαι θέλει. πολλοῖς δὲ κωκυτοῖσιν αἰχμαλωτίδων βοᾷ Σκάμανδρος δεσπότας κληρουμένων. καὶ τὰς μὲν Ἀρκάς, τὰς δὲ Θεσσαλὸς λεὼς εἴληχʼ Ἀθηναίων τε Θησεῖδαι πρόμοι. ὅσαι δʼ ἄκληροι Τρῳάδων, ὑπὸ στέγαις ταῖσδʼ εἰσί, τοῖς πρώτοισιν ἐξῃρημέναι στρατοῦ, σὺν αὐταῖς δʼ ἡ Λάκαινα Τυνδαρὶς Ἑλένη, νομισθεῖσʼ αἰχμάλωτος ἐνδίκως. τὴν δʼ ἀθλίαν τήνδʼ εἴ τις εἰσορᾶν θέλει, πάρεστιν, Ἑκάβην κειμένην πυλῶν πάρος, δάκρυα χέουσαν πολλὰ καὶ πολλῶν ὕπερ· ᾗ παῖς μὲν ἀμφὶ μνῆμʼ Ἀχιλλείου τάφου λάθρα τέθνηκε τλημόνως Πολυξένη· φροῦδος δὲ Πρίαμος καὶ τέκνʼ· ἣν δὲ παρθένον μεθῆκʼ Ἀπόλλων δρομάδα Κασάνδραν ἄναξ, τὸ τοῦ θεοῦ τε παραλιπὼν τό τʼ εὐσεβὲς γαμεῖ βιαίως σκότιον Ἀγαμέμνων λέχος. ἀλλʼ, ὦ ποτʼ εὐτυχοῦσα, χαῖρέ μοι, πόλις ξεστόν τε πύργωμʼ· εἴ σε μὴ διώλεσεν Παλλὰς Διὸς παῖς, ἦσθʼ ἂν ἐν βάθροις ἔτι. 48 Ἀθήνα ἔξεστι τὸν γένει μὲν ἄγχιστον πατρὸς μέγαν τε δαίμονʼ ἐν θεοῖς τε τίμιον, λύσασαν ἔχθραν τὴν πάρος, προσεννέπειν; Ποσειδῶν ἔξεστιν· αἱ γὰρ συγγενεῖς ὁμιλίαι, ἄνασσʼ Ἀθάνα, φίλτρον οὐ σμικρὸν φρενῶν. Ἀθήνα ἐπῄνεσʼ ὀργὰς ἠπίους· φέρω δὲ σοὶ κοινοὺς ἐμαυτῇ τʼ ἐς μέσον λόγους, ἄναξ. Ποσειδῶν μῶν ἐκ θεῶν του καινὸν ἀγγελεῖς ἔπος, ἢ Ζηνὸς ἢ καὶ δαιμόνων τινὸς πάρα; Ἀθήνα οὔκ, ἀλλὰ Τροίας οὕνεκʼ, ἔνθα βαίνομεν, πρὸς σὴν ἀφῖγμαι δύναμιν, ὡς κοινὴν λάβω. Ποσειδῶν ἦ πού νιν, ἔχθραν τὴν πρὶν ἐκβαλοῦσα, νῦν ἐς οἶκτον ἦλθες πυρὶ κατῃθαλωμένης; Ἀθήνα ἐκεῖσε πρῶτʼ ἄνελθε· κοινώσῃ λόγους καὶ συνθελήσεις ἃν ἐγὼ πρᾶξαι θέλω; Ποσειδῶν μάλιστʼ· ἀτὰρ δὴ καὶ τὸ σὸν θέλω μαθεῖν· πότερον Ἀχαιῶν ἦλθες οὕνεκʼ ἢ Φρυγῶν; Ἀθήνα τοὺς μὲν πρὶν ἐχθροὺς Τρῶας εὐφρᾶναι θέλω, στρατῷ δʼ Ἀχαιῶν νόστον ἐμβαλεῖν πικρόν. Ποσειδῶν τί δʼ ὧδε πηδᾷς ἄλλοτʼ εἰς ἄλλους τρόπους μισεῖς τε λίαν καὶ φιλεῖς ὃν ἂν τύχῃς; Ἀθήνα οὐκ οἶσθʼ ὑβρισθεῖσάν με καὶ ναοὺς ἐμούς; Ποσειδῶν οἶδʼ, ἡνίκʼ Αἴας εἷλκε Κασάνδραν βίᾳ. Ἀθήνα κοὐδέν γʼ Ἀχαιῶν ἔπαθεν οὐδʼ ἤκουσʼ ὕπο. Ποσειδῶν καὶ μὴν ἔπερσάν γʼ Ἴλιον τῷ σῷ σθένει. Ἀθήνα τοιγάρ σφε σὺν σοὶ βούλομαι δρᾶσαι κακῶς. Ποσειδῶν ἕτοιμʼ ἃ βούλῃ τἀπʼ ἐμοῦ. δράσεις δὲ τί; Ἀθήνα δύσνοστον αὐτοῖς νόστον ἐμβαλεῖν θέλω. Ποσειδῶν ἐν γῇ μενόντων ἢ καθʼ ἁλμυρὰν ἅλα; Ἀθήνα ὅταν πρὸς οἴκους ναυστολῶσʼ ἀπʼ Ἰλίου. καὶ Ζεὺς μὲν ὄμβρον καὶ χάλαζαν ἄσπετον πέμψει, δνοφώδη τʼ αἰθέρος φυσήματα· ἐμοὶ δὲ δώσειν φησὶ πῦρ κεραύνιον, βάλλειν Ἀχαιοὺς ναῦς τε πιμπράναι πυρί. σὺ δʼ αὖ, τὸ σόν, παράσχες Αἴγαιον πόρον τρικυμίαις βρέμοντα καὶ δίναις ἁλός, πλῆσον δὲ νεκρῶν κοῖλον Εὐβοίας μυχόν, ὡς ἂν τὸ λοιπὸν τἄμʼ ἀνάκτορʼ εὐσεβεῖν εἰδῶσʼ Ἀχαιοί, θεούς τε τοὺς ἄλλους σέβειν. Ποσειδῶν ἔσται τάδʼ· ἡ χάρις γὰρ οὐ μακρῶν λόγων δεῖται· ταράξω πέλαγος Αἰγαίας ἁλός. ἀκταὶ δὲ Μυκόνου Δήλιοί τε χοιράδες Σκῦρός τε Λῆμνός θʼ αἱ Καφήρειοί τʼ ἄκραι πολλῶν θανόντων σώμαθʼ ἕξουσιν νεκρῶν. ἀλλʼ ἕρπʼ Ὄλυμπον καὶ κεραυνίους βολὰς λαβοῦσα πατρὸς ἐκ χερῶν καραδόκει, ὅταν στράτευμʼ Ἀργεῖον ἐξιῇ κάλως. μῶρος δὲ θνητῶν ὅστις ἐκπορθεῖ πόλεις, ναούς τε τύμβους θʼ, ἱερὰ τῶν κεκμηκότων, ἐρημίᾳ δοὺς αὐτὸς ὤλεθʼ ὕστερον. 98 Ἑκάβη ἄνα, δύσδαιμον, πεδόθεν κεφαλή· ἐπάειρε δέρην· οὐκέτι Τροία τάδε καὶ βασιλῆς ἐσμεν Τροίας. μεταβαλλομένου δαίμονος ἀνέχου. πλεῖ κατὰ πορθμόν, πλεῖ κατὰ δαίμονα, μηδὲ προσίστω πρῷραν βιότου πρὸς κῦμα πλέουσα τύχαισιν. αἰαῖ αἰαῖ. τί γὰρ οὐ πάρα μοι μελέᾳ στενάχειν, ᾗ πατρὶς ἔρρει καὶ τέκνα καὶ πόσις; ὦ πολὺς ὄγκος συστελλόμενος προγόνων, ὡς οὐδὲν ἄρʼ ἦσθα. τί με χρὴ σιγᾶν; τί δὲ μὴ σιγᾶν; τί δὲ θρηνῆσαι; δύστηνος ἐγὼ τῆς βαρυδαίμονος ἄρθρων κλίσεως, ὡς διάκειμαι, νῶτʼ ἐν στερροῖς λέκτροισι ταθεῖσʼ. οἴμοι κεφαλῆς, οἴμοι κροτάφων πλευρῶν θʼ, ὥς μοι πόθος εἱλίξαι καὶ διαδοῦναι νῶτον ἄκανθάν τʼ εἰς ἀμφοτέρους τοίχους, μελέων ἐπὶ τοὺς αἰεὶ δακρύων ἐλέγους. μοῦσα δὲ χαὕτη τοῖς δυστήνοις ἄτας κελαδεῖν ἀχορεύτους. 122 Ἑκάβη πρῷραι ναῶν, ὠκείαις Ἴλιον ἱερὰν αἳ κώπαις διʼ ἅλα πορφυροειδέα καὶ λιμένας Ἑλλάδος εὐόρμους αὐλῶν παιᾶνι στυγνῷ συρίγγων τʼ εὐφθόγγων φωνᾷ βαίνουσαι πλεκτὰν Αἰγύπτου παιδείαν ἐξηρτήσασθʼ, αἰαῖ, Τροίας ἐν κόλποις τὰν Μενελάου μετανισόμεναι στυγνὰν ἄλοχον, Κάστορι λώβαν τῷ τʼ Εὐρώτᾳ δυσκλείαν, ἃ σφάζει μὲν τὸν πεντήκοντʼ ἀροτῆρα τέκνων Πρίαμον, ἐμέ τε μελέαν Ἑκάβαν ἐς τάνδʼ ἐξώκειλʼ ἄταν. ὤμοι, θάκους οἵους θάσσω, σκηναῖς ἐφέδρους Ἀγαμεμνονίαις. δούλα δʼ ἄγομαι γραῦς ἐξ οἴκων πενθήρη κρᾶτʼ ἐκπορθηθεῖσʼ οἰκτρῶς. ἀλλʼ ὦ τῶν χαλκεγχέων Τρώων ἄλοχοι μέλεαι, καὶ κοῦραι κοῦραι δύσνυμφοι, τύφεται Ἴλιον, αἰάζωμεν. μάτηρ δʼ ὡσεί τις πτανοῖς ὄρνισιν, ὅπως ἐξάρξω ʼγὼ κλαγγάν, μολπάν, οὐ τὰν αὐτὰν οἵαν ποτὲ δὴ σκήπτρῳ Πριάμου διερειδομένα ποδὸς ἀρχεχόρου πληγαῖς Φρυγίους εὐκόμποις ἐξῆρχον θεούς. 153 Ἡμιχόριον Α Ἑκάβη, τί θροεῖς; τί δὲ θωΰσσεις; ποῖ λόγος ἥκει; διὰ γὰρ μελάθρων ἄιον οἴκτους οὓς οἰκτίζῃ. διὰ δὲ στέρνων φόβος ἄισσεν Τρῳάσιν, αἳ τῶνδʼ οἴκων εἴσω δουλείαν αἰάζουσιν. Ἑκάβη ὦ τέκνʼ, Ἀργείων πρὸς ναῦς ἤδη ⋯ Ἡμιχόριον Α κινεῖται κωπήρης χείρ; οἲ ἐγώ, τί θέλουσʼ, ἦ πού μʼ ἤδη ναυσθλώσουσιν πατρίας ἐκ γᾶς; Ἑκάβη οὐκ οἶδʼ, εἰκάζω δʼ ἄταν. Ἡμιχόριον Α ἰὼ ἰώ. μέλεαι μόχθων ἐπακουσόμεναι Τρῳάδες, ἔξω κομίζεσθʼ οἴκων· στέλλουσʼ Ἀργεῖοι νόστον. Ἑκάβη αἶ, αἶ. μή νύν μοι τὰν ἐκβακχεύουσαν Κασάνδραν, αἰσχύναν Ἀργείοισιν, πέμψητʼ ἔξω, μαινάδʼ, ἐπʼ ἄλγει δʼ ἀλγυνθῶ. ἰώ. Τροία Τροία δύστανʼ, ἔρρεις, δύστανοι δʼ οἵ σʼ ἐκλείποντες καὶ ζῶντες καὶ δμαθέντες. 176 Ἡμιχόριον Β οἴμοι. τρομερὰ σκηνὰς ἔλιπον τάσδʼ Ἀγαμέμνονος ἐπακουσομένα, βασίλεια, σέθεν· μή με κτείνειν δόξʼ Ἀργείων κεῖται μελέαν; ἢ κατὰ πρύμνας ἤδη ναῦται στέλλονται κινεῖν κώπας; Ἑκάβη ὦ τέκνον, ὀρθρεύου σὰν ψυχάν. Ἡμιχόριον Β ἐκπληχθεῖσʼ ἦλθον φρίκᾳ. ἤδη τις ἔβα Δαναῶν κῆρυξ; τῷ πρόσκειμαι δούλα τλάμων; Ἑκάβη ἐγγύς που κεῖσαι κλήρου. Ἡμιχόριον Β ἰὼ ἰώ. τίς μʼ Ἀργείων ἢ Φθιωτᾶν ἢ νησαίαν μʼ ἄξει χώραν δύστανον πόρσω Τροίας; Ἑκάβη φεῦ φεῦ. τῷ δʼ ἁ τλάμων ποῦ πᾷ γαίας δουλεύσω γραῦς, ὡς κηφήν, ἁ δειλαία, νεκροῦ μορφά, νεκύων ἀμενηνὸν ἄγαλμα, αἰαῖ τὰν παρὰ προθύροις φυλακὰν κατέχουσʼ ἢ παίδων θρέπτειρʼ, ἃ Τροίας ἀρχαγοὺς εἶχον τιμάς; 197 Χορός αἰαῖ αἰαῖ, ποίοις δʼ οἴκτοις τὰν σὰν λύμαν ἐξαιάζεις; οὐκ Ἰδαίοις ἱστοῖς κερκίδα δινεύουσʼ ἐξαλλάξω. νέατον τεκέων σώματα λεύσσω, νέατον ⋯ μόχθους ἕξω κρείσσους, ἢ λέκτροις πλαθεῖσʼ Ἑλλάνων ⋯ ʽἑ̓́ρροι νὺξ αὕτα καὶ δαίμων.ʼ ἢ Πειρήνας ὑδρευσομένα πρόσπολος οἰκτρὰ σεμνῶν ὑδάτων. τὰν κλεινὰν εἴθʼ ἔλθοιμεν Θησέως εὐδαίμονα χώραν. μὴ γὰρ δὴ δίναν γʼ Εὐρώτα, τὰν ἐχθίσταν θεράπναν Ἑλένας, ἔνθʼ ἀντάσω Μενέλᾳ δούλα, τῷ τᾶς Τροίας πορθητᾷ. 214 Χορός τὰν Πηνειοῦ σεμνὰν χώραν, κρηπῖδʼ Οὐλύμπου καλλίσταν, ὄλβῳ βρίθειν φάμαν ἤκουσʼ εὐθαλεῖ τʼ εὐκαρπείᾳ· τάδε δεύτερά μοι μετὰ τὰν ἱερὰν Θησέως ζαθέαν ἐλθεῖν χώραν. καὶ τὰν Αἰτναίαν Ἡφαίστου Φοινίκας ἀντήρη χώραν, Σικελῶν ὀρέων ματέρʼ, ἀκούω καρύσσεσθαι στεφάνοις ἀρετᾶς. τάν τʼ ἀγχιστεύουσαν γᾶν Ἰονίῳ ναύται πόντῳ, ἃν ὑγραίνει καλλιστεύων ὁ ξανθὰν χαίταν πυρσαίνων Κρᾶθις ζαθέαις πηγαῖσι τρέφων εὔανδρόν τʼ ὀλβίζων γᾶν. 230 Χορός καὶ μὴν Δαναῶν ὅδʼ ἀπὸ στρατιᾶς κῆρυξ, νεοχμῶν μύθων ταμίας, στείχει ταχύπουν ἴχνος ἐξανύων. τί φέρει; τί λέγει; δοῦλαι γὰρ δὴ Δωρίδος ἐσμὲν χθονὸς ἤδη. Ταλθύβιος Ἑκάβη, πυκνὰς γὰρ οἶσθά μʼ ἐς Τροίαν ὁδοὺς ἐλθόντα κήρυκʼ ἐξ Ἀχαιικοῦ στρατοῦ, ἐγνωσμένος δὲ καὶ πάροιθέ σοι, γύναι, Ταλθύβιος ἥκω καινὸν ἀγγελῶν λόγον. 239 Ἑκάβη αἰαῖ, τόδε τόδε, φίλαι Τρῳάδες, ὃ φόβος ἦν πάλαι. Ταλθύβιος ἤδη κεκλήρωσθʼ, εἰ τόδʼ ἦν ὑμῖν φόβος. Ἑκάβη αἰαῖ, τίνʼ ἢ Θεσσαλίας πόλιν ἢ Φθιάδος εἶπας ἢ Καδμείας χθονός; Ταλθύβιος κατʼ ἄνδρʼ ἑκάστη κοὐχ ὁμοῦ λελόγχατε. Ἑκάβη τίνʼ ἄρα τίς ἔλαχε; τίνα πότμος εὐτυχὴς Ἰλιάδων μένει; Ταλθύβιος οἶδʼ· ἀλλʼ ἕκαστα πυνθάνου, μὴ πάνθʼ ὁμοῦ. Ἑκάβη τοὐμὸν τίς ἆρʼ ἔλαχε τέκος, ἔνεπε, τλάμονα Κασάνδραν; Ταλθύβιος ἐξαίρετόν νιν ἔλαβεν Ἀγαμέμνων ἄναξ. Ἑκάβη ἦ τᾷ Λακεδαιμονίᾳ νύμφᾳ δούλαν; ἰώ μοί μοι. Ταλθύβιος οὔκ, ἀλλὰ λέκτρων σκότια νυμφευτήρια. Ἑκάβη ἦ τὰν τοῦ Φοίβου παρθένον, ᾇ γέρας ὁ χρυσοκόμας ἔδωκʼ ἄλεκτρον ζόαν; Ταλθύβιος ἔρως ἐτόξευσʼ αὐτὸν ἐνθέου κόρης. Ἑκάβη ῥῖπτε, τέκνον, ζαθέους κλῇ- δας καὶ ἀπὸ χροὸς ἐνδυ- τῶν στεφέων ἱεροὺς στολμούς. Ταλθύβιος οὐ γὰρ μέγʼ αὐτῇ βασιλικῶν λέκτρων τυχεῖν; Ἑκάβη τί δʼ ὃ νεοχμὸν ἀπʼ ἐμέθεν ἐλάβετε τέκος, ποῦ μοι; Ταλθύβιος Πολυξένην ἔλεξας, ἢ τίνʼ ἱστορεῖς; Ἑκάβη ταύταν· τῷ πάλος ἔζευξεν; Ταλθύβιος τύμβῳ τέτακται προσπολεῖν Ἀχιλλέως. Ἑκάβη ὤμοι ἐγώ· τάφῳ πρόσπολον ἐτεκόμαν. ἀτὰρ τίς ὅδʼ ἢ νόμος ἢ τί θέσμιον, ὦ φίλος, Ἑλλάνων; Ταλθύβιος εὐδαιμόνιζε παῖδα σήν· ἔχει καλῶς. Ἑκάβη τί τόδʼ ἔλακες; ἆρά μοι ἀέλιον λεύσσει; Ταλθύβιος ἔχει πότμος νιν, ὥστʼ ἀπηλλάχθαι πόνων. Ἑκάβη τί δʼ ἁ τοῦ χαλκεομήστορος Ἕκτορος δάμαρ, Ἀνδρομάχα τάλαινα, τίνʼ ἔχει τύχαν; Ταλθύβιος καὶ τήνδʼ Ἀχιλλέως ἔλαβε παῖς ἐξαίρετον. Ἑκάβη ἐγὼ δὲ τῷ πρόσπολος ἁ τριτοβάμονος χερὶ δευομένα βάκτρου γεραιῷ κάρᾳ; Ταλθύβιος Ἰθάκης Ὀδυσσεὺς ἔλαχʼ ἄναξ δούλην σʼ ἔχειν. 278 Ἑκάβη ἒ ἔ. ἄρασσε κρᾶτα κούριμον, ἕλκʼ ὀνύχεσσι δίπτυχον παρειάν. ἰώ μοί μοι. μυσαρῷ δολίῳ λέλογχα φωτὶ δουλεύειν, πολεμίῳ δίκας, παρανόμῳ δάκει, ὃς πάντα τἀκεῖθεν ἐνθάδε στρέφει, τὰ δʼ ἀντίπαλʼ αὖθις ἐκεῖσε διπτύχῳ γλώσσᾳ φίλα τὰ πρότερʼ ἄφιλα τιθέμενος πάντων. γοᾶσθʼ, ὦ Τρῳάδες, με. βέβακα δύσποτμος. οἴχομαι ἁ τάλαινα, δυστυχεστάτῳ προσέπεσον κλήρῳ. 292 Χορός τὸ μὲν σὸν οἶσθα, πότνια, τὰς δʼ ἐμὰς τύχας τίς ἆρʼ Ἀχαιῶν ἢ τίς Ἑλλήνων ἔχει; Ταλθύβιος ἴτʼ, ἐκκομίζειν δεῦρο Κασάνδραν χρεὼν ὅσον τάχιστα, δμῶες, ὡς στρατηλάτῃ ἐς χεῖρα δούς νιν, εἶτα τὰς εἰληγμένας καὶ τοῖσιν ἄλλοις αἰχμαλωτίδων ἄγω. ἔα· τί πεύκης ἔνδον αἴθεται σέλας; πιμπρᾶσιν — ἢ τί δρῶσι — Τρῳάδες μυχούς, ὡς ἐξάγεσθαι τῆσδε μέλλουσαι χθονὸς πρὸς Ἄργος, αὑτῶν τʼ ἐκπυροῦσι σώματα θανεῖν θέλουσαι; κάρτα τοι τοὐλεύθερον ἐν τοῖς τοιούτοις δυσλόφως φέρει κακά. ἄνοιγʼ ἄνοιγε, μὴ τὸ ταῖσδε πρόσφορον ἐχθρὸν δʼ Ἀχαιοῖς εἰς ἔμʼ αἰτίαν βάλῃ. Ἑκάβη οὐκ ἔστιν, οὐ πιμπρᾶσιν, ἀλλὰ παῖς ἐμὴ μαινὰς θοάζει δεῦρο Κασάνδρα δρόμῳ. 308 Κασάνδρα Ἄνεχε· πάρεχε. φῶς φέρʼ, ὤ· σέβω· φλέγω — ἰδού, ἰδού — λαμπάσι τόδʼ ἱερόν. ὦ Ὑμέναιʼ ἄναξ· μακάριος ὁ γαμέτας· μακαρία δʼ ἐγὼ βασιλικοῖς λέκτροις κατʼ Ἄργος ἁ γαμουμένα. Ὑμήν, ὦ Ὑμέναιʼ ἄναξ. ἐπεὶ σύ, μᾶτερ, ἐπὶ δάκρυσι καὶ γόοισι τὸν θανόντα πατέρα πατρίδα τε φίλαν καταστένουσʼ ἔχεις, ἐγὼ δʼ ἐπὶ γάμοις ἐμοῖς ἀναφλέγω πυρὸς φῶς ἐς αὐγάν, ἐς αἴγλαν, διδοῦσʼ, ὦ Ὑμέναιε, σοί, διδοῦσʼ, ὦ Ἑκάτα, φάος, παρθένων ἐπὶ λέκτροις ᾇ νόμος ἔχει. πάλλε πόδα. αἰθέριον ἄναγε χορόν· εὐἅν, εὐοἵ· ὡς ἐπὶ πατρὸς ἐμοῦ μακαριωτάταις τύχαις· ὁ χορὸς ὅσιος. ἄγε σύ, Φοῖβε, νῦν· κατὰ σὸν ἐν δάφναις ἀνάκτορον θυηπολῶ, Ὑμήν, ὦ Ὑμέναιʼ, Ὑμήν. χόρευε, μᾶτερ, ἀναγέλασον· ἕλισσε τᾷδʼ ἐκεῖσε μετʼ ἐμέθεν ποδῶν φέρουσα φιλτάταν βάσιν. βοάσαθʼ Ὑμέναιον, ὤ, μακαρίαις ἀοιδαῖς ἰαχαῖς τε νύμφαν. ἴτʼ, ὦ καλλίπεπλοι Φρυγῶν κόραι, μέλπετʼ ἐμῶν γάμων τὸν πεπρωμένον εὐνᾷ πόσιν ἐμέθεν. 341 Χορός βασίλεια, βακχεύουσαν οὐ λήψῃ κόρην, μὴ κοῦφον αἴρῃ βῆμʼ ἐς Ἀργείων στρατόν; Ἑκάβη Ἥφαιστε, δᾳδουχεῖς μὲν ἐν γάμοις βροτῶν, ἀτὰρ λυγράν γε τήνδʼ ἀναιθύσσεις φλόγα ἔξω τε μεγάλων ἐλπίδων. οἴμοι, τέκνον, ὡς οὐχ ὑπʼ αἰχμῆς σʼ οὐδʼ ὑπʼ Ἀργείου δορὸς γάμους γαμεῖσθαι τούσδʼ ἐδόξαζόν ποτε. παράδος ἐμοὶ φῶς· οὐ γὰρ ὀρθὰ πυρφορεῖς μαινὰς θοάζουσʼ, οὐδέ σʼ αἱ τύχαι, τέκνον, ἐσωφρονήκασʼ, ἀλλʼ ἔτʼ ἐν ταὐτῷ μένεις. ἐσφέρετε πεύκας, δάκρυά τʼ ἀνταλλάξατε τοῖς τῆσδε μέλεσι, Τρῳάδες, γαμηλίοις. Κασάνδρα μῆτερ, πύκαζε κρᾶτʼ ἐμὸν νικηφόρον, καὶ χαῖρε τοῖς ἐμοῖσι βασιλικοῖς γάμοις· καὶ πέμπε, κἂν μὴ τἀμά σοι πρόθυμά γʼ ᾖ, ὤθει βιαίως· εἰ γὰρ ἔστι Λοξίας, Ἑλένης γαμεῖ με δυσχερέστερον γάμον ὁ τῶν Ἀχαιῶν κλεινὸς Ἀγαμέμνων ἄναξ. κτενῶ γὰρ αὐτόν, κἀντιπορθήσω δόμους ποινὰς ἀδελφῶν καὶ πατρὸς λαβοῦσʼ ἐμοῦ ⋯ ἀλλʼ ἄττʼ ἐάσω· πέλεκυν οὐχ ὑμνήσομεν, ὃς ἐς τράχηλον τὸν ἐμὸν εἶσι χἁτέρων· μητροκτόνους τʼ ἀγῶνας, οὓς οὑμοὶ γάμοι θήσουσιν, οἴκων τʼ Ἀτρέως ἀνάστασιν. πόλιν δὲ δείξω τήνδε μακαριωτέραν ἢ τοὺς Ἀχαιούς, ἔνθεος μέν, ἀλλʼ ὅμως τοσόνδε γʼ ἔξω στήσομαι βακχευμάτων· οἳ διὰ μίαν γυναῖκα καὶ μίαν Κύπριν, θηρῶντες Ἑλένην, μυρίους ἀπώλεσαν. ὁ δὲ στρατηγὸς ὁ σοφὸς ἐχθίστων ὕπερ τὰ φίλτατʼ ὤλεσʼ, ἡδονὰς τὰς οἴκοθεν τέκνων ἀδελφῷ δοὺς γυναικὸς οὕνεκα, καὶ ταῦθʼ ἑκούσης κοὐ βίᾳ λελῃσμένης. ἐπεὶ δʼ ἐπʼ ἀκτὰς ἤλυθον Σκαμανδρίους, ἔθνῃσκον, οὐ γῆς ὅριʼ ἀποστερούμενοι οὐδʼ ὑψίπυργον πατρίδʼ· οὓς δʼ Ἄρης ἕλοι, οὐ παῖδας εἶδον, οὐ δάμαρτος ἐν χεροῖν πέπλοις συνεστάλησαν, ἐν ξένῃ δὲ γῇ κεῖνται. τὰ δʼ οἴκοι τοῖσδʼ ὅμοιʼ ἐγίγνετο· χῆραί τʼ ἔθνῃσκον, οἳ δʼ ἄπαιδες ἐν δόμοις ἄλλοις τέκνʼ ἐκθρέψαντες· οὐδὲ πρὸς τάφοις ἔσθʼ ὅστις αὐτῶν αἷμα γῇ δωρήσεται. ἦ τοῦδʼ ἐπαίνου τὸ στράτευμʼ ἐπάξιον. — σιγᾶν ἄμεινον τᾀσχρά, μηδὲ μοῦσά μοι γένοιτʼ ἀοιδὸς ἥτις ὑμνήσει κακά. 386 Τρῶες δὲ πρῶτον μέν, τὸ κάλλιστον κλέος, ὑπὲρ πάτρας ἔθνῃσκον· οὓς δʼ ἕλοι δόρυ, νεκροί γʼ ἐς οἴκους φερόμενοι φίλων ὕπο ἐν γῇ πατρῴᾳ περιβολὰς εἶχον χθονός, χερσὶν περισταλέντες ὧν ἐχρῆν ὕπο· ὅσοι δὲ μὴ θάνοιεν ἐν μάχῃ Φρυγῶν, ἀεὶ κατʼ ἦμαρ σὺν δάμαρτι καὶ τέκνοις ᾤκουν, Ἀχαιοῖς ὧν ἀπῆσαν ἡδοναί. τὰ δʼ Ἕκτορός σοι λύπρʼ ἄκουσον ὡς ἔχει· δόξας ἀνὴρ ἄριστος οἴχεται θανών, καὶ τοῦτʼ Ἀχαιῶν ἵξις ἐξεργάζεται· εἰ δʼ ἦσαν οἴκοι, χρηστὸς ὢν ἐλάνθανεν. Πάρις δʼ ἔγημε τὴν Διός· γήμας δὲ μή, σιγώμενον τὸ κῆδος εἶχεν ἐν δόμοις. φεύγειν μὲν οὖν χρὴ πόλεμον ὅστις εὖ φρονεῖ· εἰ δʼ ἐς τόδʼ ἔλθοι, στέφανος οὐκ αἰσχρὸς πόλει καλῶς ὀλέσθαι, μὴ καλῶς δὲ δυσκλεές. ὧν οὕνεκʼ οὐ χρή, μῆτερ, οἰκτίρειν σε γῆν, οὐ τἀμὰ λέκτρα· τοὺς γὰρ ἐχθίστους ἐμοὶ καὶ σοὶ γάμοισι τοῖς ἐμοῖς διαφθερῶ. Χορός ὡς ἡδέως κακοῖσιν οἰκείοις γελᾷς, μέλπεις θʼ ἃ μέλπουσʼ οὐ σαφῆ δείξεις ἴσως. Ταλθύβιος εἰ μή σʼ Ἀπόλλων ἐξεβάκχευεν φρένας, οὔ τἂν ἀμισθὶ τοὺς ἐμοὺς στρατηλάτας τοιαῖσδε φήμαις ἐξέπεμπες ἂν χθονός. ἀτὰρ τὰ σεμνὰ καὶ δοκήμασιν σοφὰ οὐδέν τι κρείσσω τῶν τὸ μηδὲν ἦν ἄρα. ὁ γὰρ μέγιστος τῶν Πανελλήνων ἄναξ, Ἀτρέως φίλος παῖς, τῆσδʼ ἔρωτʼ ἐξαίρετον μαινάδος ὑπέστη· καὶ πένης μέν εἰμʼ ἐγώ, ἀτὰρ λέχος γε τῆσδʼ ἂν οὐκ ἐκτησάμην. καὶ σοὶ μέν — οὐ γὰρ ἀρτίας ἔχεις φρένας — Ἀργεῖʼ ὀνείδη καὶ Φρυγῶν ἐπαινέσεις ἀνέμοις φέρεσθαι παραδίδωμʼ· ἕπου δέ μοι πρὸς ναῦς, καλὸν νύμφευμα τῷ στρατηλάτῃ. σὺ δʼ, ἡνίκʼ ἄν σε Λαρτίου χρῄζῃ τόκος ἄγειν, ἕπεσθαι· σώφρονος δʼ ἔσῃ λάτρις γυναικός, ὥς φασʼ οἱ μολόντες Ἴλιον. 424 Κασάνδρα ἦ δεινὸς ὁ λάτρις. τί ποτʼ ἔχουσι τοὔνομα κήρυκες, ἓν ἀπέχθημα πάγκοινον βροτοῖς, οἱ περὶ τυράννους καὶ πόλεις ὑπηρέται; σὺ τὴν ἐμὴν φῂς μητέρʼ εἰς Ὀδυσσέως ἥξειν μέλαθρα; ποῦ δʼ Ἀπόλλωνος λόγοι, οἵ φασιν αὐτὴν εἰς ἔμʼ ἡρμηνευμένοι αὐτοῦ θανεῖσθαι; ⋯ τἄλλα δʼ οὐκ ὀνειδιῶ. δύστηνος, οὐκ οἶδʼ οἷά νιν μένει παθεῖν· ὡς χρυσὸς αὐτῷ τἀμὰ καὶ Φρυγῶν κακὰ δόξει ποτʼ εἶναι. δέκα γὰρ ἐκπλήσας ἔτη πρὸς τοῖσιν ἐνθάδʼ, ἵξεται μόνος πάτραν ⋯ οὗ δὴ στενὸν δίαυλον ᾤκισται πέτρας δεινὴ Χάρυβδις, ὠμοβρώς τʼ ὀρειβάτης Κύκλωψ, Λιγυστίς θʼ ἡ συῶν μορφώτρια Κίρκη, θαλάσσης θʼ ἁλμυρᾶς ναυάγια, λωτοῦ τʼ ἔρωτες, Ἡλίου θʼ ἁγναὶ βόες, αἳ σάρκα φωνήεσσαν ἥσουσίν ποτε, πικρὰν Ὀδυσσεῖ γῆρυν. ὡς δὲ συντέμω, ζῶν εἶσʼ ἐς Ἅιδου κἀκφυγὼν λίμνης ὕδωρ κάκʼ ἐν δόμοισι μυρίʼ εὑρήσει μολών. 444 Κασάνδρα ἀλλὰ γὰρ τί τοὺς Ὀδυσσέως ἐξακοντίζω πόνους; στεῖχʼ ὅπως τάχιστʼ· ἐς Ἅιδου νυμφίῳ γημώμεθα. ἦ κακὸς κακῶς ταφήσῃ νυκτός, οὐκ ἐν ἡμέρᾳ, ὦ δοκῶν σεμνόν τι πράσσειν, Δαναϊδῶν ἀρχηγέτα. κἀμέ τοι νεκρὸν φάραγγες γυμνάδʼ ἐκβεβλημένην ὕδατι χειμάρρῳ ῥέουσαι, νυμφίου πέλας τάφου, θηρσὶ δώσουσιν δάσασθαι, τὴν Ἀπόλλωνος λάτριν. ὦ στέφη τοῦ φιλτάτου μοι θεῶν, ἀγάλματʼ εὔια, χαίρετʼ· ἐκλέλοιφʼ ἑορτάς, αἷς πάροιθʼ ἠγαλλόμην. ἴτʼ ἀπʼ ἐμοῦ χρωτὸς σπαραγμοῖς, ὡς ἔτʼ οὖσʼ ἁγνὴ χρόα δῶ θοαῖς αὔραις φέρεσθαί σοι τάδʼ, ὦ μαντεῖʼ ἄναξ. ποῦ σκάφος τὸ τοῦ στρατηγοῦ; ποῖ ποτʼ ἐμβαίνειν με χρή; οὐκέτʼ ἂν φθάνοις ἂν αὔραν ἱστίοις καραδοκῶν, ὡς μίαν τριῶν Ἐρινὺν τῆσδέ μʼ ἐξάξων χθονός. χαῖρέ μοι, μῆτερ· δακρύσῃς μηδέν· ὦ φίλη πατρίς, οἵ τε γῆς ἔνερθʼ ἀδελφοὶ χὡ τεκὼν ἡμᾶς πατήρ, οὐ μακρὰν δέξεσθέ μʼ· ἥξω δʼ ἐς νεκροὺς νικηφόρος καὶ δόμους πέρσασʼ Ἀτρειδῶν, ὧν ἀπωλόμεσθʼ ὕπο. 462 Χορός Ἑκάβης γεραιᾶς φύλακες, οὐ δεδόρκατε δέσποιναν ὡς ἄναυδος ἐκτάδην πίτνει; οὐκ ἀντιλήψεσθʼ; ἦ μεθήσετʼ, ὦ κακαί, γραῖαν πεσοῦσαν; αἴρετʼ εἰς ὀρθὸν δέμας. Ἑκάβη ἐᾶτέ μʼ — οὔτοι φίλα τὰ μὴ φίλʼ, ὦ κόραι — κεῖσθαι πεσοῦσαν· πτωμάτων γὰρ ἄξια πάσχω τε καὶ πέπονθα κἄτι πείσομαι. ὦ θεοί ⋯ κακοὺς μὲν ἀνακαλῶ τοὺς συμμάχους, ὅμως δʼ ἔχει τι σχῆμα κικλήσκειν θεούς, ὅταν τις ἡμῶν δυστυχῆ λάβῃ τύχην. πρῶτον μὲν οὖν μοι τἀγάθʼ ἐξᾷσαι φίλον· τοῖς γὰρ κακοῖσι πλείονʼ οἶκτον ἐμβαλῶ. ἦμεν τύραννοι κἀς τύραννʼ ἐγημάμην, κἀνταῦθʼ ἀριστεύοντʼ ἐγεινάμην τέκνα, οὐκ ἀριθμὸν ἄλλως, ἀλλʼ ὑπερτάτους Φρυγῶν· οὓς Τρῳὰς οὐδʼ Ἑλληνὶς οὐδὲ βάρβαρος γυνὴ τεκοῦσα κομπάσειεν ἄν ποτε. κἀκεῖνά τʼ εἶδον δορὶ πεσόνθʼ Ἑλληνικῷ τρίχας τʼ ἐτμήθην τάσδε πρὸς τύμβοις νεκρῶν, καὶ τὸν φυτουργὸν Πρίαμον οὐκ ἄλλων πάρα κλύουσʼ ἔκλαυσα, τοῖσδε δʼ εἶδον ὄμμασιν αὐτὴ κατασφαγέντʼ ἐφʼ ἑρκείῳ πυρᾷ, πόλιν θʼ ἁλοῦσαν. ἃς δʼ ἔθρεψα παρθένους ἐς ἀξίωμα νυμφίων ἐξαίρετον, ἄλλοισι θρέψασʼ ἐκ χερῶν ἀφῃρέθην. κοὔτʼ ἐξ ἐκείνων ἐλπὶς ὡς ὀφθήσομαι, αὐτή τʼ ἐκείνας οὐκέτʼ ὄψομαί ποτε. τὸ λοίσθιον δέ, θριγκὸς ἀθλίων κακῶν, δούλη γυνὴ γραῦς Ἑλλάδʼ εἰσαφίξομαι. ἃ δʼ ἐστὶ γήρᾳ τῷδʼ ἀσυμφορώτατα, τούτοις με προσθήσουσιν, ἢ θυρῶν λάτριν κλῇδας φυλάσσειν, τὴν τεκοῦσαν Ἕκτορα, ἢ σιτοποιεῖν, κἀν πέδῳ κοίτας ἔχειν ῥυσοῖσι νώτοις, βασιλικῶν ἐκ δεμνίων, τρυχηρὰ περὶ τρυχηρὸν εἱμένην χρόα πέπλων λακίσματʼ, ἀδόκιμʼ ὀλβίοις ἔχειν. οἲ ʼγὼ τάλαινα, διὰ γάμον μιᾶς ἕνα γυναικὸς οἵων ἔτυχον ὧν τε τεύξομαι. ὦ τέκνον, ὦ σύμβακχε Κασάνδρα θεοῖς, οἵαις ἔλυσας συμφοραῖς ἅγνευμα σόν. σύ τʼ, ὦ τάλαινα, ποῦ ποτʼ εἶ, Πολυξένη; ὡς οὔτε μʼ ἄρσην οὔτε θήλεια σπορὰ πολλῶν γενομένων τὴν τάλαιναν ὠφελεῖ. τί δῆτά μʼ ὀρθοῦτʼ; ἐλπίδων ποίων ὕπο; ἄγετε τὸν ἁβρὸν δήποτʼ ἐν Τροίᾳ πόδα, νῦν δʼ ὄντα δοῦλον, στιβάδα πρὸς χαμαιπετῆ πέτρινά τε κρήδεμνʼ, ὡς πεσοῦσʼ ἀποφθαρῶ δακρύοις καταξανθεῖσα. τῶν δʼ εὐδαιμόνων μηδένα νομίζετʼ εὐτυχεῖν, πρὶν ἂν θάνῃ. 511 Χορός ἀμφί μοι Ἴλιον, ὦ Μοῦσα, καινῶν ὕμνων ἄεισον ἐν δακρύοις ᾠδὰν ἐπικήδειον· νῦν γὰρ μέλος ἐς Τροίαν ἰαχήσω, τετραβάμονος ὡς ὑπʼ ἀπήνας Ἀργείων ὀλόμαν τάλαινα δοριάλωτος, ὅτʼ ἔλιπον ἵππον οὐράνια βρέμοντα χρυσεοφάλαρον ἔνο- πλον ἐν πύλαις Ἀχαιοί· ἀνὰ δʼ ἐβόασεν λεὼς Τρῳάδος ἀπὸ πέτρας σταθείς· Ἴτʼ, ὦ πεπαυμένοι πόνων, τόδʼ ἱερὸν ἀνάγετε ξόανον Ἰλιάδι Διογενεῖ κόρᾳ. τίς οὐκ ἔβα νεανίδων, τίς οὐ γεραιὸς ἐκ δόμων; κεχαρμένοι δʼ ἀοιδαῖς δόλιον ἔσχον ἄταν. 531 Χορός πᾶσα δὲ γέννα Φρυγῶν πρὸς πύλας ὡρμάθη, πεύκᾳ ἐν οὐρεΐᾳ ξεστὸν λόχον Ἀργείων καὶ Δαρδανίας ἄταν θέᾳ δώσων, χάριν ἄζυγος ἀμβροτοπώλου· κλωστοῦ δʼ ἀμφιβόλοις λίνοιο ναὸς ὡσεὶ σκάφος κελαινόν, εἰς ἕδρανα λάινα δάπεδά τε φόνια πατρί- δι Παλλάδος θέσαν θεᾶς. ἐπὶ δὲ πόνῳ καὶ χαρᾷ νύχιον ἐπεὶ κνέφας παρῆν, Λίβυς τε λωτὸς ἐκτύπει Φρύγιά τε μέλεα, παρθένοι δʼ ἀέριον ἀνὰ κρότον ποδῶν βοὰν ἔμελπον εὔφρονʼ, ἐν δόμοις δὲ παμφαὲς σέλας πυρὸς μέλαιναν αἴγλαν ἄκος ἔδωκεν ὕπνῳ. 551 Χορός ἐγὼ δὲ τὰν ὀρεστέραν τότʼ ἀμφὶ μέλαθρα παρθένον Διὸς κόραν ἐμελπόμαν χοροῖσι· φοινία δʼ ἀνὰ πτόλιν βοὰ κατεῖχε Περ- γάμων ἕδρας· βρέφη δὲ φίλι- α περὶ πέπλους ἔβαλλε μα- τρὶ χεῖρας ἐπτοημένας· λόχου δʼ ἐξέβαινʼ Ἄρης, κόρας ἔργα Παλλάδος. σφαγαὶ δʼ ἀμφιβώμιοι Φρυγῶν, ἔν τε δεμνίοις καράτομος ἐρημία νεανίδων στέφανον ἔφερεν Ἑλλάδι κουροτρόφον, Φρυγῶν πατρίδι πένθη. 568 Χορός Ἑκάβη, λεύσσεις τήνδʼ Ἀνδρομάχην ξενικοῖς ἐπʼ ὄχοις πορθμευομένην; παρὰ δʼ εἰρεσίᾳ μαστῶν ἕπεται φίλος Ἀστυάναξ, Ἕκτορος ἶνις. ποῖ ποτʼ ἀπήνης νώτοισι φέρῃ, δύστανε γύναι, πάρεδρος χαλκέοις Ἕκτορος ὅπλοις σκύλοις τε Φρυγῶν δοριθηράτοις, οἷσιν Ἀχιλλέως παῖς Φθιώτας στέψει ναοὺς ἀπὸ Τροίας; 577 Ἀνδρομάχη Ἀχαιοὶ δεσπόται μʼ ἄγουσιν. Ἑκάβη οἴμοι. Ἀνδρομάχη τί παιᾶνʼ ἐμὸν στενάζεις; Ἑκάβη αἰαῖ — Ἀνδρομάχη τῶνδʼ ἀλγέων — Ἑκάβη ὦ Ζεῦ — Ἀνδρομάχη καὶ συμφορᾶς. Ἑκάβη τέκεα, Ἀνδρομάχη πρίν ποτʼ ἦμεν. 582 Ἑκάβη βέβακʼ ὄλβος, βέβακε Τροία Ἀνδρομάχη τλάμων. Ἑκάβη ἐμῶν τʼ εὐγένεια παίδων. Ἀνδρομάχη φεῦ φεῦ. Ἑκάβη φεῦ δῆτʼ ἐμῶν Ἀνδρομάχη κακῶν. Ἑκάβη οἰκτρὰ τύχα Ἀνδρομάχη πόλεος, Ἑκάβη ἃ καπνοῦται. 587 Ἀνδρομάχη μόλοις, ὦ πόσις, μοι — Ἑκάβη βοᾷς τὸν παρʼ Ἅιδᾳ παῖδʼ ἐμόν, ὦ μελέα. Ἀνδρομάχη σᾶς δάμαρτος ἄλκαρ. 591 Ἑκάβη σύ τʼ, ὦ λῦμʼ Ἀχαιῶν, τέκνων δέσποθʼ ἁμῶν, πρεσβυγενὲς Πρίαμε, κοίμισαί μʼ ἐς Ἅιδου. 595 Ἀνδρομάχη οἵδε πόθοι μεγάλοι ⋯ Ἑκάβη σχετλία, τάδε πάσχομεν ἄλγη. Ἀνδρομάχη οἰχομένας πόλεως ⋯ Ἑκάβη ἐπὶ δʼ ἄλγεσιν ἄλγεα κεῖται. Ἀνδρομάχη δυσφροσύναισι θεῶν, ὅτε σὸς γόνος ἔκφυγεν Ἅιδαν, ὃς λεχέων στυγερῶν χάριν ὤλεσε πέργαμα Τροίας· αἱματόεντα δὲ θεᾷ παρὰ Παλλάδι σώματα νεκρῶν γυψὶ φέρειν τέταται· ζυγὰ δʼ ἤνυσε δούλια Τροίᾳ. 601 Ἑκάβη ὦ πατρίς, ὦ μελέα ⋯ Ἀνδρομάχη καταλειπομέναν σε δακρύω, Ἑκάβη νῦν τέλος οἰκτρὸν ὁρᾷς. Ἀνδρομάχη καὶ ἐμὸν δόμον ἔνθʼ ἐλοχεύθην. Ἑκάβη ὦ τέκνʼ, ἐρημόπολις μάτηρ ἀπολείπεται ὑμῶν, οἷος ἰάλεμος, οἷά τε πένθη ⋯ δάκρυά τʼ ἐκ δακρύων καταλείβεται ἁμετέροισι δόμοις· ὁ θανὼν δʼ ἐπι- λάθεται ἀλγέων ἀδάκρυτος. 608 Χορός ὡς ἡδὺ δάκρυα τοῖς κακῶς πεπραγόσι θρήνων τʼ ὀδυρμοὶ μοῦσά θʼ ἣ λύπας ἔχει. Ἀνδρομάχη ὦ μῆτερ ἀνδρός, ὅς ποτʼ Ἀργείων δορὶ πλείστους διώλεσʼ, Ἕκτορος, τάδʼ εἰσορᾷς; Ἑκάβη ὁρῶ τὰ τῶν θεῶν, ὡς τὰ μὲν πυργοῦσʼ ἄνω τὸ μηδὲν ὄντα, τὰ δὲ δοκοῦντʼ ἀπώλεσαν. Ἀνδρομάχη ἀγόμεθα λεία σὺν τέκνῳ· τὸ δʼ εὐγενὲς ἐς δοῦλον ἥκει, μεταβολὰς τοσάσδʼ ἔχον. Ἑκάβη τὸ τῆς ἀνάγκης δεινόν· ἄρτι κἀπʼ ἐμοῦ βέβηκʼ ἀποσπασθεῖσα Κασάνδρα βίᾳ. Ἀνδρομάχη φεῦ φεῦ· ἄλλος τις Αἴας, ὡς ἔοικε, δεύτερος παιδὸς πέφηνε σῆς. νοσεῖς δὲ χἅτερα. Ἑκάβη ὧν γʼ οὔτε μέτρον οὔτʼ ἀριθμός ἐστί μοι· κακῷ κακὸν γὰρ εἰς ἅμιλλαν ἔρχεται. Ἀνδρομάχη τέθνηκέ σοι παῖς πρὸς τάφῳ Πολυξένη σφαγεῖσʼ Ἀχιλλέως, δῶρον ἀψύχῳ νεκρῷ. Ἑκάβη οἲ ʼγὼ τάλαινα. τοῦτʼ ἐκεῖνʼ ὅ μοι πάλαι Ταλθύβιος αἴνιγμʼ οὐ σαφῶς εἶπεν σαφές. Ἀνδρομάχη εἶδόν νιν αὐτή, κἀποβᾶσα τῶνδʼ ὄχων ἔκρυψα πέπλοις κἀπεκοψάμην νεκρόν. Ἑκάβη αἰαῖ, τέκνον, σῶν ἀνοσίων προσφαγμάτων· αἰαῖ μάλʼ αὖθις, ὡς κακῶς διόλλυσαι. Ἀνδρομάχη ὄλωλεν ὡς ὄλωλεν· ἀλλʼ ὅμως ἐμοῦ ζώσης γʼ ὄλωλεν εὐτυχεστέρῳ πότμῳ. Ἑκάβη οὐ ταὐτόν, ὦ παῖ, τῷ βλέπειν τὸ κατθανεῖν· τὸ μὲν γὰρ οὐδέν, τῷ δʼ ἔνεισιν ἐλπίδες. 634 Ἀνδρομάχη ὦ μῆτερ, ὦ τεκοῦσα, κάλλιστον λόγον ἄκουσον, ὥς σοι τέρψιν ἐμβαλῶ φρενί. τὸ μὴ γενέσθαι τῷ θανεῖν ἴσον λέγω, τοῦ ζῆν δὲ λυπρῶς κρεῖσσόν ἐστι κατθανεῖν. ἀλγεῖ γὰρ οὐδὲν τῶν κακῶν ᾐσθημένος· ὁ δʼ εὐτυχήσας ἐς τὸ δυστυχὲς πεσὼν ψυχὴν ἀλᾶται τῆς πάροιθʼ εὐπραξίας. κείνη δʼ, ὁμοίως ὥσπερ οὐκ ἰδοῦσα φῶς, τέθνηκε κοὐδὲν οἶδε τῶν αὑτῆς κακῶν. ἐγὼ δὲ τοξεύσασα τῆς εὐδοξίας λαχοῦσα πλεῖον τῆς τύχης ἡμάρτανον. ἃ γὰρ γυναιξὶ σώφρονʼ ἔσθʼ ηὑρημένα, ταῦτʼ ἐξεμόχθουν Ἕκτορος κατὰ στέγας. πρῶτον μέν, ἔνθα — κἂν προσῇ κἂν μὴ προσῇ ψόγος γυναιξίν — αὐτὸ τοῦτʼ ἐφέλκεται κακῶς ἀκούειν, ἥτις οὐκ ἔνδον μένει, τούτου παρεῖσα πόθον ἔμιμνον ἐν δόμοις· ἔσω τε μελάθρων κομψὰ θηλειῶν ἔπη οὐκ εἰσεφρούμην, τὸν δὲ νοῦν διδάσκαλον οἴκοθεν ἔχουσα χρηστὸν ἐξήρκουν ἐμοί. γλώσσης τε σιγὴν ὄμμα θʼ ἥσυχον πόσει παρεῖχον· ᾔδη δʼ ἁμὲ χρῆν νικᾶν πόσιν, κείνῳ τε νίκην ὧν ἐχρῆν παριέναι. καὶ τῶνδε κληδὼν ἐς στράτευμʼ Ἀχαιϊκὸν ἐλθοῦσʼ ἀπώλεσέν μʼ· ἐπεὶ γὰρ ᾑρέθην, Ἀχιλλέως με παῖς ἐβουλήθη λαβεῖν δάμαρτα· δουλεύσω δʼ ἐν αὐθεντῶν δόμοις. κεἰ μὲν παρώσασʼ Ἕκτορος φίλον κάρα πρὸς τὸν παρόντα πόσιν ἀναπτύξω φρένα, κακὴ φανοῦμαι τῷ θανόντι· τόνδε δʼ αὖ στυγοῦσʼ ἐμαυτῆς δεσπόταις μισήσομαι. καίτοι λέγουσιν ὡς μίʼ εὐφρόνη χαλᾷ τὸ δυσμενὲς γυναικὸς εἰς ἀνδρὸς λέχος· ἀπέπτυσʼ αὐτήν, ἥτις ἄνδρα τὸν πάρος καινοῖσι λέκτροις ἀποβαλοῦσʼ ἄλλον φιλεῖ. ἀλλʼ οὐδὲ πῶλος ἥτις ἂν διαζυγῇ τῆς συντραφείσης, ῥᾳδίως ἕλξει ζυγόν. καίτοι τὸ θηριῶδες ἄφθογγόν τʼ ἔφυ ξυνέσει τʼ ἄχρηστον τῇ φύσει τε λείπεται. 673 σὲ δʼ, ὦ φίλʼ Ἕκτορ, εἶχον ἄνδρʼ ἀρκοῦντά μοι ξυνέσει γένει πλούτῳ τε κἀνδρείᾳ μέγαν· ἀκήρατον δέ μʼ ἐκ πατρὸς λαβὼν δόμων πρῶτος τὸ παρθένειον ἐζεύξω λέχος. καὶ νῦν ὄλωλας μὲν σύ, ναυσθλοῦμαι δʼ ἐγὼ πρὸς Ἑλλάδʼ αἰχμάλωτος ἐς δοῦλον ζυγόν. ἆρʼ οὐκ ἐλάσσω τῶν ἐμῶν ἔχειν κακῶν Πολυξένης ὄλεθρος, ἣν καταστένεις; ἐμοὶ γὰρ οὐδʼ ὃ πᾶσι λείπεται βροτοῖς ξύνεστιν ἐλπίς, οὐδὲ κλέπτομαι φρένας πράξειν τι κεδνόν· ἡδὺ δʼ ἐστὶ καὶ δοκεῖν. Χορός ἐς ταὐτὸν ἥκεις συμφορᾶς· θρηνοῦσα δὲ τὸ σὸν διδάσκεις μʼ ἔνθα πημάτων κυρῶ. Ἑκάβη αὐτὴ μὲν οὔπω ναὸς εἰσέβην σκάφος, γραφῇ δʼ ἰδοῦσα καὶ κλύουσʼ ἐπίσταμαι. ναύταις γὰρ ἢν μὲν μέτριος ᾖ χειμὼν φέρειν, προθυμίαν ἔχουσι σωθῆναι πόνων, ὁ μὲν παρʼ οἴαχʼ, ὁ δʼ ἐπὶ λαίφεσιν βεβώς, ὁ δʼ ἄντλον εἴργων ναός· ἢν δʼ ὑπερβάλῃ πολὺς ταραχθεὶς πόντος, ἐνδόντες τύχῃ παρεῖσαν αὑτοὺς κυμάτων δρομήμασιν. οὕτω δὲ κἀγὼ πόλλʼ ἔχουσα πήματα ἄφθογγός εἰμι καὶ παρεῖσʼ ἐῶ στόμα· νικᾷ γὰρ οὑκ θεῶν με δύστηνος κλύδων. ἀλλʼ, ὦ φίλη παῖ, τὰς μὲν Ἕκτορος τύχας ἔασον· οὐ μὴ δάκρυά νιν σώσῃ τὰ σά· τίμα δὲ τὸν παρόντα δεσπότην σέθεν, φίλον διδοῦσα δέλεαρ ἀνδρὶ σῶν τρόπων. κἂν δρᾷς τάδʼ, ἐς τὸ κοινὸν εὐφρανεῖς φίλους καὶ παῖδα τόνδε παιδὸς ἐκθρέψειας ἂν Τροίᾳ μέγιστον ὠφέλημʼ, ἵνʼ — εἴ ποτε — ἐκ σοῦ γενόμενοι παῖδες Ἴλιον πάλιν κατοικίσειαν, καὶ πόλις γένοιτʼ ἔτι. ἀλλʼ ἐκ λόγου γὰρ ἄλλος ἐκβαίνει λόγος, τίνʼ αὖ δέδορκα τόνδʼ Ἀχαιϊκὸν λάτριν στείχοντα καινῶν ἄγγελον βουλευμάτων; 709 Ταλθύβιος Φρυγῶν ἀρίστου πρίν ποθʼ Ἕκτορος δάμαρ, μή με στυγήσῃς· οὐχ ἑκὼν γὰρ ἀγγελῶ. Δαναῶν δὲ κοινὰ Πελοπιδῶν τʼ ἀγγέλματα ⋯ Ἀνδρομάχη τί δʼ ἔστιν; ὥς μοι φροιμίων ἄρχῃ κακῶν. Ταλθύβιος ἔδοξε τόνδε παῖδα ⋯ πῶς εἴπω λόγον; Ἀνδρομάχη μῶν οὐ τὸν αὐτὸν δεσπότην ἡμῖν ἔχειν; Ταλθύβιος οὐδεὶς Ἀχαιῶν τοῦδε δεσπόσει ποτέ. Ἀνδρομάχη ἀλλʼ ἐνθάδʼ αὐτοῦ λείψανον Φρυγῶν λιπεῖν; Ταλθύβιος οὐκ οἶδʼ ὅπως σοι ῥᾳδίως εἴπω κακά. Ἀνδρομάχη ἐπῄνεσʼ αἰδῶ, πλὴν ἐὰν λέγῃς καλά. Ταλθύβιος κτενοῦσι σὸν παῖδʼ, ὡς πύθῃ κακὸν μέγα. Ἀνδρομάχη οἴμοι, γάμων τόδʼ ὡς κλύω μεῖζον κακόν. Ταλθύβιος νικᾷ δʼ Ὀδυσσεὺς ἐν Πανέλλησιν λέγων ⋯ Ἀνδρομάχη αἰαῖ μάλʼ· οὐ γὰρ μέτρια πάσχομεν κακά. Ταλθύβιος λέξας ἀρίστου παῖδα μὴ τρέφειν πατρὸς ⋯ Ἀνδρομάχη τοιαῦτα νικήσειε τῶν αὑτοῦ πέρι. Ταλθύβιος ῥῖψαι δὲ πύργων δεῖν σφε Τρωικῶν ἄπο. ἀλλʼ ὣς γενέσθω, καὶ σοφωτέρα φανῇ· μήτʼ ἀντέχου τοῦδʼ, εὐγενῶς δʼ ἄλγει κακοῖς, μήτε σθένουσα μηδὲν ἰσχύειν δόκει. ἔχεις γὰρ ἀλκὴν οὐδαμῇ. σκοπεῖν δὲ χρή· πόλις τʼ ὄλωλε καὶ πόσις, κρατῇ δὲ σύ, ἡμεῖς δὲ πρὸς γυναῖκα μάρνασθαι μίαν οἷοί τε. τούτων οὕνεκʼ οὐ μάχης ἐρᾶν οὐδʼ αἰσχρὸν οὐδὲν οὐδʼ ἐπίφθονόν σε δρᾶν, οὐδʼ αὖ σʼ Ἀχαιοῖς βούλομαι ῥίπτειν ἀράς. εἰ γάρ τι λέξεις ὧν χολώσεται στρατός, οὔτʼ ἂν ταφείη παῖς ὅδʼ οὔτʼ οἴκτου τύχοι. σιγῶσα δʼ εὖ τε τὰς τύχας κεκτημένη τὸν τοῦδε νεκρὸν οὐκ ἄθαπτον ἂν λίποις αὐτή τʼ Ἀχαιῶν πρευμενεστέρων τύχοις. 740 Ἀνδρομάχη ὦ φίλτατʼ, ὦ περισσὰ τιμηθεὶς τέκνον, θανῇ πρὸς ἐχθρῶν μητέρʼ ἀθλίαν λιπών, ἡ τοῦ πατρὸς δέ σʼ εὐγένειʼ ἀποκτενεῖ, ἣ τοῖσιν ἄλλοις γίγνεται σωτηρία, τὸ δʼ ἐσθλὸν οὐκ ἐς καιρὸν ἦλθε σοὶ πατρός. ὦ λέκτρα τἀμὰ δυστυχῆ τε καὶ γάμοι, οἷς ἦλθον ἐς μέλαθρον Ἕκτορός ποτε, οὐ σφάγιον υἱὸν Δαναΐδαις τέξουσʼ ἐμόν, ἀλλʼ ὡς τύραννον Ἀσιάδος πολυσπόρου. ὦ παῖ, δακρύεις· αἰσθάνῃ κακῶν σέθεν; τί μου δέδραξαι χερσὶ κἀντέχῃ πέπλων, νεοσσὸς ὡσεὶ πτέρυγας ἐσπίτνων ἐμάς; οὐκ εἶσιν Ἕκτωρ κλεινὸν ἁρπάσας δόρυ γῆς ἐξανελθὼν σοὶ φέρων σωτηρίαν, οὐ συγγένεια πατρός, οὐκ ἰσχὺς Φρυγῶν· λυγρὸν δὲ πήδημʼ ἐς τράχηλον ὑψόθεν πεσὼν ἀνοίκτως, πνεῦμʼ ἀπορρήξεις σέθεν. ὦ νέον ὑπαγκάλισμα μητρὶ φίλτατον, ὦ χρωτὸς ἡδὺ πνεῦμα· διὰ κενῆς ἄρα ἐν σπαργάνοις σε μαστὸς ἐξέθρεψʼ ὅδε, μάτην δʼ ἐμόχθουν καὶ κατεξάνθην πόνοις. νῦν — οὔποτʼ αὖθις — μητέρʼ ἀσπάζου σέθεν, πρόσπιτνε τὴν τεκοῦσαν, ἀμφὶ δʼ ὠλένας ἕλισσʼ ἐμοῖς νώτοισι καὶ στόμʼ ἅρμοσον. ὦ βάρβαρʼ ἐξευρόντες Ἕλληνες κακά, τί τόνδε παῖδα κτείνετʼ οὐδὲν αἴτιον; ὦ Τυνδάρειον ἔρνος, οὔποτʼ εἶ Διός, πολλῶν δὲ πατέρων φημί σʼ ἐκπεφυκέναι, Ἀλάστορος μὲν πρῶτον, εἶτα δὲ Φθόνου, Φόνου τε Θανάτου θʼ ὅσα τε γῆ τρέφει κακά. οὐ γάρ ποτʼ αὐχῶ Ζῆνά γʼ ἐκφῦσαί σʼ ἐγώ, πολλοῖσι κῆρα βαρβάροις Ἕλλησί τε. ὄλοιο· καλλίστων γὰρ ὀμμάτων ἄπο αἰσχρῶς τὰ κλεινὰ πεδίʼ ἀπώλεσας Φρυγῶν. ἀλλʼ ἄγετε φέρετε ῥίπτετʼ, εἰ ῥίπτειν δοκεῖ· δαίνυσθε τοῦδε σάρκας. ἔκ τε γὰρ θεῶν διολλύμεσθα, παιδί τʼ οὐ δυναίμεθʼ ἂν θάνατον ἀρῆξαι. κρύπτετʼ ἄθλιον δέμας καὶ ῥίπτετʼ ἐς ναῦς· ἐπὶ καλὸν γὰρ ἔρχομαι ὑμέναιον, ἀπολέσασα τοὐμαυτῆς τέκνον. Χορός τάλαινα Τροία, μυρίους ἀπώλεσας μιᾶς γυναικὸς καὶ λέχους στυγνοῦ χάριν. 782 Ταλθύβιος ἄγε παῖ, φίλιον πρόσπτυγμα μεθεὶς μητρὸς μογερᾶς, βαῖνε πατρῴων πύργων ἐπʼ ἄκρας στεφάνας, ὅθι σοι πνεῦμα μεθεῖναι ψῆφος ἐκράνθη. λαμβάνετʼ αὐτόν. τὰ δὲ τοιάδε χρὴ κηρυκεύειν, ὅστις ἄνοικτος καὶ ἀναιδείᾳ τῆς ἡμετέρας γνώμης μᾶλλον φίλος ἐστίν. Ἑκάβη ὦ τέκνον, ὦ παῖ παιδὸς μογεροῦ, συλώμεθα σὴν ψυχὴν ἀδίκως μήτηρ κἀγώ. τί πάθω; τί σʼ ἐγώ, δύσμορε, δράσω; τάδε σοι δίδομεν πλήγματα κρατὸς στέρνων τε κόπους· τῶνδε γὰρ ἄρχομεν. οἲ ʼγὼ πόλεως, οἴμοι δὲ σέθεν· τί γὰρ οὐκ ἔχομεν; τίνος ἐνδέομεν μὴ οὐ πανσυδίᾳ χωρεῖν ὀλέθρου διὰ παντός; 799 Χορός μελισσοτρόφου Σαλαμῖνος ὦ βασιλεῦ Τελαμών, νάσου περικύμονος οἰκήσας ἕδραν τᾶς ἐπικεκλιμένας ὄχθοις ἱεροῖς, ἵνʼ ἐλαίας πρῶτον ἔδειξε κλάδον γλαυκᾶς Ἀθάνα, οὐράνιον στέφανον λιπαραῖσί τε κόσμον Ἀθήναις, ἔβας ἔβας τῷ τοξοφόρῳ συναρι- στεύων ἅμʼ Ἀλκμήνας γόνῳ Ἴλιον Ἴλιον ἐκπέρσων πόλιν ἁμετέραν τὸ πάροιθεν ὅτʼ ἔβας ἀφʼ Ἑλλάδος· 809 Χορός ὅθʼ Ἑλλάδος ἄγαγε πρῶτον ἄνθος ἀτυζόμενος πώλων, Σιμόεντι δʼ ἐπʼ εὐρείτᾳ πλάταν ἔσχασε ποντοπόρον καὶ ναύδετʼ ἀνήψατο πρυμνᾶν καὶ χερὸς εὐστοχίαν ἐξεῖλε ναῶν, Λαομέδοντι φόνον· κανόνων δὲ τυκίσματα Φοίβου ⋯πυρὸς φοίνικι πνοᾷ καθελὼν Τροίας ἐπόρθησε χθόνα. δὶς δὲ δυοῖν πιτύλοιν τείχη περὶ Δαρδανίας φοινία κατέλυσεν αἰχμά. 820 Χορός μάταν ἄρʼ, ὦ χρυσέαις ἐν οἰνοχόαις ἁβρὰ βαίνων, Λαομεδόντιε παῖ, Ζηνὸς ἔχεις κυλίκων πλήρωμα, καλλίσταν λατρείαν· ἁ δέ σε γειναμένα πυρὶ δαίεται· ἠιόνες δʼ ἅλιαι ἴακχον οἰωνὸς οἷ- ον τεκέων ὕπερ βοᾷ, ᾇ μὲν εὐνάτορας, ᾇ δὲ παῖδας, ᾇ δὲ ματέρας γεραιάς. τὰ δὲ σὰ δροσόεντα λουτρὰ γυμνασίων τε δρόμοι βεβᾶσι, σὺ δὲ πρόσωπα νεα- ρὰ χάρισι παρὰ Διὸς θρόνοις καλλιγάλανα τρέφεις· Πριάμοιο δὲ γαῖαν Ἑλλὰς ὤλεσʼ αἰχμά. 840 Χορός Ἔρως Ἔρως, ὃς τὰ Δαρδάνεια μέλαθρά ποτʼ ἦλθες οὐρανίδαισι μέλων, ὡς τότε μὲν μεγάλως Τροίαν ἐπύργωσας, θεοῖσι κῆδος ἀναψάμενος. τὸ μὲν οὖν Διὸς οὐκέτʼ ὄνειδος ἐρῶ· τὸ τᾶς δὲ λευκοπτέρου φίλιον Ἁμέρας βροτοῖς φέγγος ὀλοὸν εἶδε γαῖαν, εἶδε περγάμων ὄλεθρον, τεκνοποιὸν ἔχουσα τᾶσδε γᾶς πόσιν ἐν θαλάμοις, ὃν ἀστέρων τέθριππος ἔλα- βε χρύσεος ὄχος ἀναρπάσας, ἐλπίδα γᾷ πατρίᾳ μεγάλαν· τὰ θεῶν δὲ φίλτρα φροῦδα Τροίᾳ. 860 Μενέλαος ὦ καλλιφεγγὲς ἡλίου σέλας τόδε, ἐν ᾧ δάμαρτα τὴν ἐμὴν χειρώσομαι Ἑλένην· ὁ γὰρ δὴ πολλὰ μοχθήσας ἐγὼ Μενέλαός εἰμι καὶ στράτευμʼ Ἀχαιϊκόν. ἦλθον δὲ Τροίαν οὐχ ὅσον δοκοῦσί με γυναικὸς οὕνεκʼ, ἀλλʼ ἐπʼ ἄνδρʼ ὃς ἐξ ἐμῶν δόμων δάμαρτα ξεναπάτης ἐλῄσατο. κεῖνος μὲν οὖν δέδωκε σὺν θεοῖς δίκην αὐτός τε καὶ γῆ δορὶ πεσοῦσʼ Ἑλληνικῷ. ἥκω δὲ τὴν τάλαιναν — οὐ γὰρ ἡδέως ὄνομα δάμαρτος ἥ ποτʼ ἦν ἐμὴ λέγω — ἄξων· δόμοις γὰρ τοῖσδʼ ἐν αἰχμαλωτικοῖς κατηρίθμηται Τρῳάδων ἄλλων μέτα. οἵπερ γὰρ αὐτὴν ἐξεμόχθησαν δορί, κτανεῖν ἐμοί νιν ἔδοσαν, εἴτε μὴ κτανὼν θέλοιμʼ ἄγεσθαι πάλιν ἐς Ἀργείαν χθόνα. ἐμοὶ δʼ ἔδοξε τὸν μὲν ἐν Τροίᾳ μόρον Ἑλένης ἐᾶσαι, ναυπόρῳ δʼ ἄγειν πλάτῃ Ἑλληνίδʼ ἐς γῆν κᾆτʼ ἐκεῖ δοῦναι κτανεῖν, ποινὰς ὅσοις τεθνᾶσʼ ἐν Ἰλίῳ φίλοι. ἀλλʼ εἶα χωρεῖτʼ ἐς δόμους, ὀπάονες, κομίζετʼ αὐτὴν τῆς μιαιφονωτάτης κόμης ἐπισπάσαντες· οὔριοι δʼ ὅταν πνοαὶ μόλωσι, πέμψομέν νιν Ἑλλάδα. Ἑκάβη ὦ γῆς ὄχημα κἀπὶ γῆς ἔχων ἕδραν, ὅστις ποτʼ εἶ σύ, δυστόπαστος εἰδέναι, Ζεύς, εἴτʼ ἀνάγκη φύσεος εἴτε νοῦς βροτῶν, προσηυξάμην σε· πάντα γὰρ διʼ ἀψόφου βαίνων κελεύθου κατὰ δίκην τὰ θνήτʼ ἄγεις. Μενέλαος τί δʼ ἔστιν; εὐχὰς ὡς ἐκαίνισας θεῶν. Ἑκάβη αἰνῶ σε, Μενέλαʼ, εἰ κτενεῖς δάμαρτα σήν. ὁρᾶν δὲ τήνδε φεῦγε, μή σʼ ἕλῃ πόθῳ. αἱρεῖ γὰρ ἀνδρῶν ὄμματʼ, ἐξαιρεῖ πόλεις, πίμπρησιν οἴκους· ὧδʼ ἔχει κηλήματα. ἐγώ νιν οἶδα, καὶ σύ, χοἱ πεπονθότες. 895 Ἑλένη Μενέλαε, φροίμιον μὲν ἄξιον φόβου τόδʼ ἐστίν· ἐν γὰρ χερσὶ προσπόλων σέθεν βίᾳ πρὸ τῶνδε δωμάτων ἐκπέμπομαι. ἀτὰρ σχεδὸν μὲν οἶδά σοι μισουμένη, ὅμως δʼ ἐρέσθαι βούλομαι· γνῶμαι τίνες Ἕλλησι καὶ σοὶ τῆς ἐμῆς ψυχῆς πέρι; Μενέλαος οὐκ εἰς ἀκριβὲς ἦλθες, ἀλλʼ ἅπας στρατὸς κτανεῖν ἐμοί σʼ ἔδωκεν, ὅνπερ ἠδίκεις. Ἑλένη ἔξεστιν οὖν πρὸς ταῦτʼ ἀμείψασθαι λόγῳ, ὡς οὐ δικαίως, ἢν θάνω, θανούμεθα; Μενέλαος οὐκ ἐς λόγους ἐλήλυθʼ, ἀλλά σε κτενῶν. Ἑκάβη ἄκουσον αὐτῆς, μὴ θάνῃ τοῦδʼ ἐνδεής, Μενέλαε, καὶ δὸς τοὺς ἐναντίους λόγους ἡμῖν κατʼ αὐτῆς· τῶν γὰρ ἐν Τροίᾳ κακῶν οὐδὲν κάτοισθα. συντεθεὶς δʼ ὁ πᾶς λόγος κτενεῖ νιν οὕτως ὥστε μηδαμοῦ φυγεῖν. Μενέλαος σχολῆς τὸ δῶρον· εἰ δὲ βούλεται λέγειν, ἔξεστι. τῶν σῶν δʼ οὕνεχʼ — ὡς μάθῃ — λόγων δώσω τόδʼ αὐτῇ· τῆσδε δʼ οὐ δώσω χάριν. Ἑλένη ἴσως με, κἂν εὖ κἂν κακῶς δόξω λέγειν, οὐκ ἀνταμείψῃ πολεμίαν ἡγούμενος. ἐγὼ δʼ, ἅ σʼ οἶμαι διὰ λόγων ἰόντʼ ἐμοῦ κατηγορήσειν, ἀντιθεῖσʼ ἀμείψομαι τοῖς σοῖσι τἀμὰ καὶ τὰ σʼ αἰτιάματα. πρῶτον μὲν ἀρχὰς ἔτεκεν ἥδε τῶν κακῶν, Πάριν τεκοῦσα· δεύτερον δʼ ἀπώλεσε Τροίαν τε κἄμʼ ὁ πρέσβυς οὐ κτανὼν βρέφος, δαλοῦ πικρὸν μίμημʼ, Ἀλέξανδρόν ποτε. ἐνθένδε τἀπίλοιπʼ ἄκουσον ὡς ἔχει. ἔκρινε τρισσὸν ζεῦγος ὅδε τριῶν θεῶν· καὶ Παλλάδος μὲν ἦν Ἀλεξάνδρῳ δόσις Φρυξὶ στρατηγοῦνθʼ Ἑλλάδʼ ἐξανιστάναι, Ἥρα δʼ ὑπέσχετʼ Ἀσιάδʼ Εὐρώπης θʼ ὅρους τυραννίδʼ ἕξειν, εἴ σφε κρίνειεν Πάρις· Κύπρις δὲ τοὐμὸν εἶδος ἐκπαγλουμένη δώσειν ὑπέσχετʼ, εἰ θεὰς ὑπερδράμοι κάλλει. τὸν ἔνθεν δʼ ὡς ἔχει σκέψαι λόγον· νικᾷ Κύπρις θεάς, καὶ τοσόνδʼ οὑμοὶ γάμοι ὤνησαν Ἑλλάδʼ· οὐ κρατεῖσθʼ ἐκ βαρβάρων, οὔτʼ ἐς δόρυ σταθέντες, οὐ τυραννίδι. ἃ δʼ εὐτύχησεν Ἑλλάς, ὠλόμην ἐγὼ εὐμορφίᾳ πραθεῖσα, κὠνειδίζομαι ἐξ ὧν ἐχρῆν με στέφανον ἐπὶ κάρᾳ λαβεῖν. οὔπω με φήσεις αὐτὰ τἀν ποσὶν λέγειν, ὅπως ἀφώρμησʼ ἐκ δόμων τῶν σῶν λάθρα. ἦλθʼ οὐχὶ μικρὰν θεὸν ἔχων αὑτοῦ μέτα ὁ τῆσδʼ ἀλάστωρ, εἴτʼ Ἀλέξανδρον θέλεις ὀνόματι προσφωνεῖν νιν εἴτε καὶ Πάριν· ὅν, ὦ κάκιστε, σοῖσιν ἐν δόμοις λιπὼν Σπάρτης ἀπῆρας νηὶ Κρησίαν χθόνα. 945 εἶἑν. οὐ σέ, ἀλλʼ ἐμαυτὴν τοὐπὶ τῷδʼ ἐρήσομαι· τί δὴ φρονοῦσά γʼ ἐκ δόμων ἅμʼ ἑσπόμην ξένῳ, προδοῦσα πατρίδα καὶ δόμους ἐμούς; τὴν θεὸν κόλαζε καὶ Διὸς κρείσσων γενοῦ, ὃς τῶν μὲν ἄλλων δαιμόνων ἔχει κράτος, κείνης δὲ δοῦλός ἐστι· συγγνώμη δʼ ἐμοί. ἔνθεν δʼ ἔχοις ἂν εἰς ἔμʼ εὐπρεπῆ λόγον· ἐπεὶ θανὼν γῆς ἦλθʼ Ἀλέξανδρος μυχούς, χρῆν μʼ, ἡνίκʼ οὐκ ἦν θεοπόνητά μου λέχη, λιποῦσαν οἴκους ναῦς ἐπʼ Ἀργείων μολεῖν. ἔσπευδον αὐτὸ τοῦτο· μάρτυρες δέ μοι πύργων πυλωροὶ κἀπὸ τειχέων σκοποί, οἳ πολλάκις μʼ ἐφηῦρον ἐξ ἐπάλξεων πλεκταῖσιν ἐς γῆν σῶμα κλέπτουσαν τόδε. βίᾳ δʼ ὁ καινός μʼ οὗτος ἁρπάσας πόσις Δηίφοβος ἄλοχον εἶχεν ἀκόντων Φρυγῶν. πῶς οὖν ἔτʼ ἂν θνῄσκοιμʼ ἂν ἐνδίκως, πόσι, ⋯ πρὸς σοῦ δικαίως, ἣν ὁ μὲν βίᾳ γαμεῖ, τὰ δʼ οἴκοθεν κεῖνʼ ἀντὶ νικητηρίων πικρῶς ἐδούλευσʼ; εἰ δὲ τῶν θεῶν κρατεῖν βούλῃ, τὸ χρῄζειν ἀμαθές ἐστί σου τόδε. Χορός βασίλειʼ, ἄμυνον σοῖς τέκνοισι καὶ πάτρᾳ πειθὼ διαφθείρουσα τῆσδʼ, ἐπεὶ λέγει καλῶς κακοῦργος οὖσα· δεινὸν οὖν τόδε. Ἑκάβη ταῖς θεαῖσι πρῶτα σύμμαχος γενήσομαι καὶ τήνδε δείξω μὴ λέγουσαν ἔνδικα. ἐγὼ γὰρ Ἥραν παρθένον τε Παλλάδα οὐκ ἐς τοσοῦτον ἀμαθίας ἐλθεῖν δοκῶ, ὥσθʼ ἣ μὲν Ἄργος βαρβάροις ἀπημπόλα, Παλλὰς δʼ Ἀθήνας Φρυξὶ δουλεύειν ποτέ, εἰ παιδιαῖσι καὶ χλιδῇ μορφῆς πέρι ἦλθον πρὸς Ἴδην. τοῦ γὰρ οὕνεκʼ ἂν θεὰ Ἥρα τοσοῦτον ἔσχʼ ἔρωτα καλλονῆς; πότερον ἀμείνονʼ ὡς λάβῃ Διὸς πόσιν; ἢ γάμον Ἀθηνᾶ θεῶν τίνος θηρωμένη — ἣ παρθενείαν πατρὸς ἐξῃτήσατο, φεύγουσα λέκτρα; μὴ ἀμαθεῖς ποίει θεὰς τὸ σὸν κακὸν κοσμοῦσα, μὴ οὐ πείσῃς σοφούς. Κύπριν δʼ ἔλεξας — ταῦτα γὰρ γέλως πολύς — ἐλθεῖν ἐμῷ ξὺν παιδὶ Μενέλεω δόμους. οὐκ ἂν μένουσʼ ἂν ἥσυχός σʼ ἐν οὐρανῷ αὐταῖς Ἀμύκλαις ἤγαγεν πρὸς Ἴλιον; 987 ἦν οὑμὸς υἱὸς κάλλος ἐκπρεπέστατος, ὁ σὸς δʼ ἰδών νιν νοῦς ἐποιήθη Κύπρις· τὰ μῶρα γὰρ πάντʼ ἐστὶν Ἀφροδίτη βροτοῖς, καὶ τοὔνομʼ ὀρθῶς ἀφροσύνης ἄρχει θεᾶς. ὃν εἰσιδοῦσα βαρβάροις ἐσθήμασι χρυσῷ τε λαμπρὸν ἐξεμαργώθης φρένας. ἐν μὲν γὰρ Ἄργει μίκρʼ ἔχουσʼ ἀνεστρέφου, Σπάρτης δʼ ἀπαλλαχθεῖσα τὴν Φρυγῶν πόλιν χρυσῷ ῥέουσαν ἤλπισας κατακλύσειν δαπάναισιν· οὐδʼ ἦν ἱκανά σοι τὰ Μενέλεω μέλαθρα ταῖς σαῖς ἐγκαθυβρίζειν τρυφαῖς. εἶἑν· βίᾳ γὰρ παῖδα φῄς σʼ ἄγειν ἐμόν· τίς Σπαρτιατῶν ᾔσθετʼ; ἢ ποίαν βοὴν ἀνωλόλυξας — Κάστορος νεανίου τοῦ συζύγου τʼ ἔτʼ ὄντος, οὐ κατʼ ἄστρα πω; ἐπεὶ δὲ Τροίαν ἦλθες Ἀργεῖοί τέ σου κατʼ ἴχνος, ἦν δὲ δοριπετὴς ἀγωνία, εἰ μὲν τὰ τοῦδε κρείσσονʼ ἀγγέλλοιτό σοι, Μενέλαον ᾔνεις, παῖς ὅπως λυποῖτʼ ἐμὸς ἔχων ἔρωτος ἀνταγωνιστὴν μέγαν· εἰ δʼ εὐτυχοῖεν Τρῶες, οὐδὲν ἦν ὅδε. ἐς τὴν τύχην δʼ ὁρῶσα τοῦτʼ ἤσκεις, ὅπως ἕποιʼ ἅμʼ αὐτῇ, τῇ ἀρετῇ δʼ οὐκ ἤθελες. κἄπειτα πλεκταῖς σῶμα σὸν κλέπτειν λέγεις πύργων καθιεῖσʼ, ὡς μένουσʼ ἀκουσίως; ποῦ δῆτʼ ἐλήφθης ἢ βρόχους ἀρτωμένη ἢ φάσγανον θήγουσʼ, ἃ γενναία γυνὴ δράσειεν ἂν ποθοῦσα τὸν πάρος πόσιν; καίτοι σʼ ἐνουθέτουν γε πολλὰ πολλάκις· Ὦ θύγατερ, ἔξελθʼ· οἱ δʼ ἐμοὶ παῖδες γάμους ἄλλους γαμοῦσι, σὲ δʼ ἐπὶ ναῦς Ἀχαιϊκὰς πέμψω συνεκκλέψασα· καὶ παῦσον μάχης Ἕλληνας ἡμᾶς τε. ἀλλὰ σοὶ τόδʼ ἦν πικρόν. ἐν τοῖς Ἀλεξάνδρου γὰρ ὕβριζες δόμοις καὶ προσκυνεῖσθαι βαρβάρων ὕπʼ ἤθελες· μεγάλα γὰρ ἦν σοι. — κἀπὶ τοῖσδε σὸν δέμας ἐξῆλθες ἀσκήσασα κἄβλεψας πόσει τὸν αὐτὸν αἰθέρʼ, ὦ κατάπτυστον κάρα· ἣν χρῆν ταπεινὴν ἐν πέπλων ἐρειπίοις, φρίκῃ τρέμουσαν, κρᾶτʼ ἀπεσκυθισμένην ἐλθεῖν, τὸ σῶφρον τῆς ἀναιδείας πλέον ἔχουσαν ἐπὶ τοῖς πρόσθεν ἡμαρτημένοις. Μενέλαʼ, ἵνʼ εἰδῇς οἷ τελευτήσω λόγον, στεφάνωσον Ἑλλάδʼ ἀξίως τήνδε κτανὼν σαυτοῦ, νόμον δὲ τόνδε ταῖς ἄλλαισι θὲς γυναιξί, θνῄσκειν ἥτις ἂν προδῷ πόσιν. 1033 Χορός Μενέλαε, προγόνων τʼ ἀξίως δόμων τε σῶν τεῖσαι δάμαρτα κἀφελοῦ, πρὸς Ἑλλάδος, ψόγον τὸ θῆλύ τʼ, εὐγενὴς ἐχθροῖς φανείς. Μενέλαος ἐμοὶ σὺ συμπέπτωκας ἐς ταὐτὸν λόγου, ἑκουσίως τήνδʼ ἐκ δόμων ἐλθεῖν ἐμῶν ξένας ἐς εὐνάς· χἡ Κύπρις κόμπου χάριν λόγοις ἐνεῖται. — βαῖνε λευστήρων πέλας πόνους τʼ Ἀχαιῶν ἀπόδος ἐν μικρῷ μακροὺς θανοῦσʼ, ἵνʼ εἰδῇς μὴ καταισχύνειν ἐμέ. Ἑλένη μή, πρός σε γονάτων, τὴν νόσον τὴν τῶν θεῶν προσθεὶς ἐμοὶ κτάνῃς με, συγγίγνωσκε δέ. Ἑκάβη μηδʼ οὓς ἀπέκτεινʼ ἥδε συμμάχους προδῷς· ἐγὼ πρὸ κείνων καὶ τέκνων σε λίσσομαι. Μενέλαος παῦσαι, γεραιά· τῆσδε δʼ οὐκ ἐφρόντισα. λέγω δὲ προσπόλοισι πρὸς πρύμνας νεῶν τήνδʼ ἐκκομίζειν, ἔνθα ναυστολήσεται. Ἑκάβη μή νυν νεὼς σοὶ ταὐτὸν ἐσβήτω σκάφος. Μενέλαος τί δʼ ἔστι; μεῖζον βρῖθος ἢ πάροιθʼ ἔχει; Ἑκάβη οὐκ ἔστʼ ἐραστὴς ὅστις οὐκ ἀεὶ φιλεῖ. Μενέλαος ὅπως ἂν ἐκβῇ τῶν ἐρωμένων ὁ νοῦς. ἔσται δʼ ἃ βούλῃ· ναῦν γὰρ οὐκ ἐσβήσεται ἐς ἥνπερ ἡμεῖς· καὶ γὰρ οὐ κακῶς λέγεις· ἐλθοῦσα δʼ Ἄργος ὥσπερ ἀξία κακῶς κακὴ θανεῖται καὶ γυναιξὶ σωφρονεῖν πάσαισι θήσει. ῥᾴδιον μὲν οὐ τόδε· ὅμως δʼ ὁ τῆσδʼ ὄλεθρος ἐς φόβον βαλεῖ τὸ μῶρον αὐτῶν, κἂν ἔτʼ ὦσʼ ἐχθίονες. 1060 Χορός οὕτω δὴ τὸν ἐν Ἰλίῳ ναὸν καὶ θυόεντα βω- μὸν προύδωκας Ἀχαιοῖς, ὦ Ζεῦ, καὶ πελάνων φλόγα σμύρνης αἰθερίας τε κα- πνὸν καὶ Πέργαμον ἱερὰν Ἰδαῖά τʼ Ἰδαῖα κισσοφόρα νάπη χιόνι κατάρυτα ποταμίᾳ τέρμονα πρωτόβολόν θʼ ἁλίῳ, τὰν καταλαμπομέναν ζαθέαν θεράπναν. 1071 Χορός φροῦδαί σοι θυσίαι χορῶν τʼ εὔφημοι κέλαδοι κατʼ ὄρ- φναν τε παννυχίδες θεῶν, χρυσέων τε ξοάνων τύποι Φρυγῶν τε ζάθεοι σελᾶ- ναι συνδώδεκα πλήθει. μέλει μέλει μοι τάδʼ εἰ φρονεῖς, ἄναξ, οὐράνιον ἕδρανον ἐπιβεβὼς αἰθέρα τε πτόλεως ὀλομένας, ἃν πυρὸς αἰθομένα κατέλυσεν ὁρμά. 1081 Χορός ὦ φίλος ὦ πόσι μοι, σὺ μὲν φθίμενος ἀλαίνεις ἄθαπτος ἄνυδρος, ἐμὲ δὲ πόντιον σκάφος ἀίσσον πτεροῖσι πορεύσει ἱππόβοτον Ἄργος, ἵνα τείχεα λάινα Κυκλώπιʼ οὐράνια νέμονται. τέκνων δὲ πλῆθος ἐν πύλαις δάκρυσι κατᾴορα στένει· βοᾷ βοᾷ· Μᾶτερ, ὤμοι, μόναν δή μʼ Ἀχαιοὶ κομί- ζουσι σέθεν ἀπʼ ὀμμάτων κυανέαν ἐπὶ ναῦν εἰναλίαισι πλάταις ἢ Σαλαμῖνʼ ἱερὰν ἢ δίπορον κορυφὰν Ἴσθμιον, ἔνθα πύλας Πέλοπος ἔχουσιν ἕδραι. 1100 Χορός εἴθʼ ἀκάτου Μενέλα μέσον πέλαγος ἰούσας, δίπαλτον ἱερὸν ἀνὰ μέσον πλατᾶν πέσοι Αἰγαίου κεραυνοφαὲς πῦρ, Ἰλιόθεν ὅτε με πολύδακρυν Ἑλλάδι λάτρευμα γᾶθεν ἐξορίζει, χρύσεα δʼ ἔνοπτρα, παρθένων χάριτας, ἔχουσα τυγχάνει Διὸς κόρα· μηδὲ γαῖάν ποτʼ ἔλθοι Λάκαιναν πατρῷ- όν τε θάλαμον ἑστίας, μηδὲ πόλιν Πιτάνας χαλκόπυλόν τε θεάν, δύσγαμον αἶσχος ἑλὼν Ἑλλάδι τᾷ μεγάλᾳ καὶ Σιμοεντιάσιν μέλεα πάθεα ῥοῇσιν. 1118 Χορός ἰὼ ἰώ, καίνʼ ἐκ καινῶν μεταβάλλουσαι χθονὶ συντυχίαι. λεύσσετε Τρώων τόνδʼ Ἀστυάνακτʼ ἄλοχοι μέλεαι νεκρόν, ὃν πύργων δίσκημα πικρὸν Δαναοὶ κτείναντες ἔχουσιν. 1123 Ταλθύβιος Ἑκάβη, νεὼς μὲν πίτυλος εἷς λελειμμένος λάφυρα τἀπίλοιπʼ Ἀχιλλείου τόκου μέλλει πρὸς ἀκτὰς ναυστολεῖν Φθιώτιδας· αὐτὸς δʼ ἀνῆκται Νεοπτόλεμος, καινάς τινας Πηλέως ἀκούσας συμφοράς, ὥς νιν χθονὸς Ἄκαστος ἐκβέβληκεν, ὁ Πελίου γόνος. οὗ θᾶσσον οὕνεκʼ, ἢ χάριν μονῆς ἔχων, φροῦδος, μετʼ αὐτοῦ δʼ Ἀνδρομάχη, πολλῶν ἐμοὶ δακρύων ἀγωγός, ἡνίκʼ ἐξώρμα χθονός, πάτραν τʼ ἀναστένουσα καὶ τὸν Ἕκτορος τύμβον προσεννέπουσα. καί σφʼ ᾐτήσατο θάψαι νεκρὸν τόνδʼ, ὃς πεσὼν ἐκ τειχέων ψυχὴν ἀφῆκεν Ἕκτορος τοῦ σοῦ γόνος· φόβον τʼ Ἀχαιῶν, χαλκόνωτον ἀσπίδα τήνδʼ, ἣν πατὴρ τοῦδʼ ἀμφὶ πλεύρʼ ἐβάλλετο, μή νυν πορεῦσαι Πηλέως ἐφʼ ἑστίαν, μηδʼ ἐς τὸν αὐτὸν θάλαμον, οὗ νυμφεύσεται μήτηρ νεκροῦ τοῦδʼ Ἀνδρομάχη, λύπας ὁρᾶν, ἀλλʼ ἀντὶ κέδρου περιβόλων τε λαΐνων ἐν τῇδε θάψαι παῖδα· σὰς δʼ ἐς ὠλένας δοῦναι, πέπλοισιν ὡς περιστείλῃς νεκρὸν στεφάνοις θʼ, ὅση σοι δύναμις, ὡς ἔχει τὰ σά· ἐπεὶ βέβηκε, καὶ τὸ δεσπότου τάχος ἀφείλετʼ αὐτὴν παῖδα μὴ δοῦναι τάφῳ. ἡμεῖς μὲν οὖν, ὅταν σὺ κοσμήσῃς νέκυν, γῆν τῷδʼ ἐπαμπισχόντες ἀροῦμεν δόρυ· σὺ δʼ ὡς τάχιστα πρᾶσσε τἀπεσταλμένα. ἑνὸς μὲν οὖν μόχθου σʼ ἀπαλλάξας ἔχω· Σκαμανδρίους γὰρ τάσδε διαπερῶν ῥοὰς ἔλουσα νεκρὸν κἀπένιψα τραύματα. ἀλλʼ εἶμʼ ὀρυκτὸν τῷδʼ ἀναρρήξων τάφον, ὡς σύντομʼ ἡμῖν τἀπʼ ἐμοῦ τε κἀπὸ σοῦ ἐς ἓν ξυνελθόντʼ οἴκαδʼ ὁρμήσῃ πλάτην. 1156 Ἑκάβη θέσθʼ ἀμφίτορνον ἀσπίδʼ Ἕκτορος πέδῳ, λυπρὸν θέαμα κοὐ φίλον λεύσσειν ἐμοί. ὦ μείζονʼ ὄγκον δορὸς ἔχοντες ἢ φρενῶν, τί τόνδʼ, Ἀχαιοί, παῖδα δείσαντες φόνον καινὸν διειργάσασθε; μὴ Τροίαν ποτὲ πεσοῦσαν ὀρθώσειεν; οὐδὲν ἦτʼ ἄρα, ὅθʼ Ἕκτορος μὲν εὐτυχοῦντος ἐς δόρυ διωλλύμεσθα μυρίας τʼ ἄλλης χερός, πόλεως δʼ ἁλούσης καὶ Φρυγῶν ἐφθαρμένων βρέφος τοσόνδʼ ἐδείσατʼ· οὐκ αἰνῶ φόβον, ὅστις φοβεῖται μὴ διεξελθὼν λόγῳ. 1168 ὦ φίλταθʼ, ὥς σοι θάνατος ἦλθε δυστυχής. εἰ μὲν γὰρ ἔθανες πρὸ πόλεως, ἥβης τυχὼν γάμων τε καὶ τῆς ἰσοθέου τυραννίδος, μακάριος ἦσθʼ ἄν, εἴ τι τῶνδε μακάριον· νῦν δʼ αὔτʼ ἰδὼν μὲν γνούς τε σῇ ψυχῇ, τέκνον, οὐκ οἶσθʼ, ἐχρήσω δʼ οὐδὲν ἐν δόμοις ἔχων. δύστηνε, κρατὸς ὥς σʼ ἔκειρεν ἀθλίως τείχη πατρῷα, Λοξίου πυργώματα, ὃν πόλλʼ ἐκήπευσʼ ἡ τεκοῦσα βόστρυχον φιλήμασίν τʼ ἔδωκεν, ἔνθεν ἐκγελᾷ ὀστέων ῥαγέντων φόνος, ἵνʼ αἰσχρὰ μὴ λέγω. ὦ χεῖρες, ὡς εἰκοὺς μὲν ἡδείας πατρὸς κέκτησθʼ, ἐν ἄρθροις δʼ ἔκλυτοι πρόκεισθέ μοι. ὦ πολλὰ κόμπους ἐκβαλὸν φίλον στόμα, ὄλωλας, ἐψεύσω μʼ, ὅτʼ ἐσπίπτων πέπλους, Ὦ μῆτερ, ηὔδας, ἦ πολύν σοι βοστρύχων πλόκαμον κεροῦμαι, πρὸς τάφον θʼ ὁμηλίκων κώμους ἀπάξω, φίλα διδοὺς προσφθέγματα. σὺ δʼ οὐκ ἔμʼ, ἀλλʼ ἐγὼ σὲ τὸν νεώτερον, γραῦς ἄπολις ἄτεκνος, ἄθλιον θάπτω νεκρόν. οἴμοι, τὰ πόλλʼ ἀσπάσμαθʼ αἵ τʼ ἐμαὶ τροφαὶ ὕπνοι τʼ ἐκεῖνοι φροῦδά μοι. τί καί ποτε γράψειεν ἄν σε μουσοποιὸς ἐν τάφῳ; Τὸν παῖδα τόνδʼ ἔκτειναν Ἀργεῖοί ποτε δείσαντες; — αἰσχρὸν τοὐπίγραμμά γʼ Ἑλλάδι. ἀλλʼ οὖν πατρῴων οὐ λαχὼν ἕξεις ὅμως ἐν ᾗ ταφήσῃ χαλκόνωτον ἰτέαν. ὦ καλλίπηχυν Ἕκτορος βραχίονα σῴζουσʼ, ἄριστον φύλακʼ ἀπώλεσας σέθεν. ὡς ἡδὺς ἐν πόρπακι σῷ κεῖται τύπος ἴτυός τʼ ἐν εὐτόρνοισι περιδρόμοις ἱδρώς, ὃν ἐκ μετώπου πολλάκις πόνους ἔχων ἔσταζεν Ἕκτωρ προστιθεὶς γενειάδι. φέρετε, κομίζετʼ ἀθλίῳ κόσμον νεκρῷ ἐκ τῶν παρόντων· οὐ γὰρ ἐς κάλλος τύχας δαίμων δίδωσιν· ὧν δʼ ἔχω, λήψῃ τάδε. θνητῶν δὲ μῶρος ὅστις εὖ πράσσειν δοκῶν βέβαια χαίρει· τοῖς τρόποις γὰρ αἱ τύχαι, ἔμπληκτος ὡς ἄνθρωπος, ἄλλοτʼ ἄλλοσε πηδῶσι, κοὐδεὶς αὐτὸς εὐτυχεῖ ποτε. Χορός καὶ μὴν πρόχειρον αἵδε σοι σκυλευμάτων Φρυγίων φέρουσι κόσμον ἐξάπτειν νεκρῷ. Ἑκάβη ὦ τέκνον, οὐχ ἵπποισι νικήσαντά σε οὐδʼ ἥλικας τόξοισιν, οὓς Φρύγες νόμους τιμῶσιν, οὐκ ἐς πλησμονὰς θηρωμένη, μήτηρ πατρός σοι προστίθησʼ ἀγάλματα τῶν σῶν ποτʼ ὄντων· νῦν δέ σʼ ἡ θεοστυγὴς ἀφείλεθʼ Ἑλένη, πρὸς δὲ καὶ ψυχὴν σέθεν ἔκτεινε καὶ πάντʼ οἶκον ἐξαπώλεσεν. 1216 Χορός ἒ ἔ, φρενῶν ἔθιγες ἔθιγες· ὦ μέγας ἐμοί ποτʼ ἂν ἀνάκτωρ πόλεως. 1218 Ἑκάβη ἃ δʼ ἐν γάμοισι χρῆν σε προσθέσθαι χροῒ Ἀσιατίδων γήμαντα τὴν ὑπερτάτην, Φρύγια πέπλων ἀγάλματʼ ἐξάπτω χροός. σύ τʼ, ὦ ποτʼ οὖσα καλλίνικε, μυρίων μῆτερ τροπαίων, Ἕκτορος φίλον σάκος, στεφανοῦ· θανῇ γὰρ οὐ θανοῦσα σὺν νεκρῷ· ἐπεὶ σὲ πολλῷ μᾶλλον ἢ τὰ τοῦ σοφοῦ κακοῦ τʼ Ὀδυσσέως ἄξιον τιμᾶν ὅπλα. 1226 Χορός αἰαῖ αἰαῖ· πικρὸν ὄδυρμα ⋯ γαῖά σʼ ὦ τέκνον δέξεται. στέναζε, μᾶτερ, Ἑκάβη αἰαῖ. Χορός νεκρῶν ἴακχον. Ἑκάβη οἴμοι μοι. Χορός οἴμοι δῆτα σῶν ἀλάστων κακῶν. 1232 Ἑκάβη τελαμῶσιν ἕλκη τὰ μὲν ἐγώ σʼ ἰάσομαι, τλήμων ἰατρός, ὄνομʼ ἔχουσα, τἄργα δʼ οὔ· τὰ δʼ ἐν νεκροῖσι φροντιεῖ πατὴρ σέθεν. 1235 Χορός ἄρασσʼ ἄρασσε κρᾶτα πιτύλους διδοῦσα χειρός, ἰώ μοί μοι. Ἑκάβη ὦ φίλταται γυναῖκες ⋯ Χορός Ἑκάβη, σὰς ἔνεπε· τίνα θροεῖς αὐδάν; 1240 Ἑκάβη οὐκ ἦν ἄρʼ ἐν θεοῖσι πλὴν οὑμοὶ πόνοι Τροία τε πόλεων ἔκκριτον μισουμένη, μάτην δʼ ἐβουθυτοῦμεν. εἰ δὲ μὴ θεὸς ἔστρεψε τἄνω περιβαλὼν κάτω χθονός, ἀφανεῖς ἂν ὄντες οὐκ ἂν ὑμνήθημεν ἂν μούσαις ἀοιδὰς δόντες ὑστέρων βροτῶν. χωρεῖτε, θάπτετʼ ἀθλίῳ τύμβῳ νεκρόν· ἔχει γὰρ οἷα δεῖ γε νερτέρων στέφη. δοκῶ δὲ τοῖς θανοῦσι διαφέρειν βραχύ, εἰ πλουσίων τις τεύξεται κτερισμάτων· κενὸν δὲ γαύρωμʼ ἐστὶ τῶν ζώντων τόδε. 1251 Χορός ἰὼ ἰώ· μελέα μήτηρ, ἣ τὰς μεγάλας ἐλπίδας ἐν σοὶ κατέκναψε βίου. μέγα δʼ ὀλβισθεὶς ὡς ἐκ πατέρων ἀγαθῶν ἐγένου, δεινῷ θανάτῳ διόλωλας. ἔα ἔα· τίνας Ἰλιάσιν ταῖσδʼ ἐν κορυφαῖς λεύσσω φλογέας δαλοῖσι χέρας διερέσσοντας; μέλλει Τροίᾳ καινόν τι κακὸν προσέσεσθαι. 1260 Ταλθύβιος αὐδῶ λοχαγοῖς, οἳ τέταχθʼ ἐμπιμπράναι Πριάμου τόδʼ ἄστυ, μηκέτʼ ἀργοῦσαν φλόγα ἐν χειρὶ σῴζειν, ἀλλὰ πῦρ ἐνιέναι, ὡς ἂν κατασκάψαντες Ἰλίου πόλιν στελλώμεθʼ οἴκαδʼ ἄσμενοι Τροίας ἄπο. ὑμεῖς δʼ, ἵνʼ αὑτὸς λόγος ἔχῃ μορφὰς δύο, χωρεῖτε, Τρώων παῖδες, ὀρθίαν ὅταν σάλπιγγος ἠχὼ δῶσιν ἀρχηγοὶ στρατοῦ, πρὸς ναῦς Ἀχαιῶν, ὡς ἀποστέλλησθε γῆς. σύ τʼ, ὦ γεραιὰ δυστυχεστάτη γύναι, ἕπου. μεθήκουσίν σʼ Ὀδυσσέως πάρα οἵδʼ, ᾧ σε δούλην κλῆρος ἐκπέμπει πάτρας. Ἑκάβη οἲ ʼγὼ τάλαινα· τοῦτο δὴ τὸ λοίσθιον καὶ τέρμα πάντων τῶν ἐμῶν ἤδη κακῶν· ἔξειμι πατρίδος, πόλις ὑφάπτεται πυρί. ἀλλʼ, ὦ γεραιὲ πούς, ἐπίσπευσον μόλις, ὡς ἀσπάσωμαι τὴν ταλαίπωρον πόλιν. ὦ μεγάλα δή ποτʼ ἀμπνέουσʼ ἐν βαρβάροις Τροία, τὸ κλεινὸν ὄνομʼ ἀφαιρήσῃ τάχα. πιμπρᾶσί σʼ, ἡμᾶς δʼ ἐξάγουσʼ ἤδη χθονὸς δούλας· ἰὼ θεοί. καὶ τί τοὺς θεοὺς καλῶ; καὶ πρὶν γὰρ οὐκ ἤκουσαν ἀνακαλούμενοι. φέρʼ ἐς πυρὰν δράμωμεν· ὡς κάλλιστά μοι σὺν τῇδε πατρίδι κατθανεῖν πυρουμένῃ. Ταλθύβιος ἐνθουσιᾷς, δύστηνε, τοῖς σαυτῆς κακοῖς. ἀλλʼ ἄγετε, μὴ φείδεσθʼ· Ὀδυσσέως δὲ χρὴ ἐς χεῖρα δοῦναι τήνδε καὶ πέμπειν γέρας. 1287 Ἑκάβη ὀττοτοτοτοτοῖ. Κρόνιε, πρύτανι Φρύγιε, γενέτα πάτερ, ἀνάξια τᾶς Δαρδάνου γονᾶς τάδʼ οἷα πάσχομεν δέδορκας; Χορός δέδορκεν, ἁ δὲ μεγαλόπολις ἄπολις ὄλωλεν οὐδʼ ἔτʼ ἔστι Τροία. Ἑκάβη ὀττοτοτοτοτοῖ. λέλαμπεν Ἴλιος, Περ- γάμων τε πυρὶ καταίθεται τέραμνα καὶ πόλις ἄκρα τε τειχέων. Χορός πτέρυγι δὲ καπνὸς ὥς τις οὐ- ρανίᾳ πεσοῦσα δορὶ καταφθίνει γᾶ. μαλερὰ μέλαθρα πυρὶ κατάδρομα δαΐῳ τε λόγχᾳ. 1302 Ἑκάβη ἰὼ γᾶ τρόφιμε τῶν ἐμῶν τέκνων. Χορός ἓ ἕ. Ἑκάβη ὦ τέκνα, κλύετε, μάθετε ματρὸς αὐδάν. Χορός ἰαλέμῳ τοὺς θανόντας ἀπύεις. Ἑκάβη γεραιά γʼ ἐς πέδον τιθεῖσα μέλεα καὶ χερσὶ γαῖαν κτυποῦσα δισσαῖς. Χορός διάδοχά σοι γόνυ τίθημι γαίᾳ τοὺς ἐμοὺς καλοῦσα νέρθεν ἀθλίους ἀκοίτας. Ἑκάβη ἀγόμεθα φερόμεθʼ ⋯ Χορός ἄλγος ἄλγος βοᾷς. Ἑκάβη δούλειον ὑπὸ μέλαθρον. Χορός ἐκ πάτρας γʼ ἐμᾶς. Ἑκάβη ἰώ. Πρίαμε Πρίαμε, σὺ μὲν ὀλόμενος ἄταφος ἄφιλος ἄτας ἐμᾶς ἄιστος εἶ. Χορός μέλας γὰρ ὄσσε κατεκάλυψε θάνατος ὅσιος ἀνοσίαις σφαγαῖσιν. 1317 Ἑκάβη ἰὼ θεῶν μέλαθρα καὶ πόλις φίλα, Χορός ἓ ἕ. Ἑκάβη τὰν φόνιον ἔχετε φλόγα δορός τε λόγχαν. Χορός τάχʼ ἐς φίλαν γᾶν πεσεῖσθʼ ἀνώνυμοι. Ἑκάβη κόνις δʼ ἴσα καπνῷ πτέρυγι πρὸς αἰθέρα ᾆστον οἴκων ἐμῶν με θήσει. Χορός ὄνομα δὲ γᾶς ἀφανὲς εἶσιν· ἄλλᾳ δʼ ἄλλο φροῦδον, οὐδʼ ἔτʼ ἔστιν ἁ τάλαινα Τροία. Ἑκάβη ἐμάθετʼ, ἐκλύετε; Χορός Περγάμων γε κτύπον. Ἑκάβη ἔνοσις ἅπασαν ἔνοσις ⋯ Χορός ἐπικλύσει πόλιν. Ἑκάβη ἰώ· τρομερὰ μέλεα, φέρετʼ ἐμὸν ἴχνος· ἴτʼ ἐπί, τάλανα, δούλειον ἁμέραν βίου. Χορός ἰὼ τάλαινα πόλις· ὅμως δὲ πρόφερε πόδα σὸν ἐπὶ πλάτας Ἀχαιῶν. TRADUCCIÓN AL ESPAÑOL --------------------- ARGUMENTO Después de la destrucción de Ilión, decidieron Atenea y Posidón destruir el ejército aqueo —el uno, porque todavía era fiel a su ciudad por haberla fundado; la otra, por odio contra los griegos por causa de la violación de Casandra por Áyax. Los griegos se sortearon a las prisioneras de rango y entregaron Casandra a Agamenón, Andrómaca a Neoptólemo y Políxena a Aquiles. Pues bien, a esta última la degollaron sobre la tumba de Aquiles y a Astianacte lo arrojaron desde la muralla; Menelao se llevó a Helena con intención de matarla y Agamenón se llevó como novia a la profetisa. Hécuba, luego de acusar a Helena y de lamentar y honrar a los muertos, fue llevada a la tienda de Odiseo y entregada a éste como esclava. PERSONAJES POSIDÓN. ATENEA. HÉCUBA. TALTIBIO. CASANDRA. ANDRÓMACA. MENELAO. HELENA. Coro de cautivas troyanas. Escena: Las ruinas de Troya. En escena las tiendas del campamento griego. En el centro, Hécuba postrada ante una tienda. (Aparece Posidón sobre la tienda de Hécuba.) POSIDÓN. — Aquí estoy yo, Posidón, tras abandonar la salina profundidad del mar, donde los coros de Nereidas entrelazan las hermosísimas huellas que dejan sus pies. Y es que desde el mismo día en que Febo y yo rodeamos de pétreas torres esta tierra de Troya con ayuda de plomadas, nunca ha abandonado mi pecho el amor que siento por la ciudad de estos mis frigios, ésta que ahora humea y ha sucumbido destruida por las lanzas argivas. El focense Epeo del Parnaso ensambló, por las artes de Palas, un caballo henchido de hombres armados e introdujo la mortífera imagen dentro de los muros. De aquí recibirá entre los hombres venideros el nombre de Caballo de Madera, encubridor de lanzas escondidas. Los bosques están vacíos y los santuarios de los dioses se han desplomado entre la carnicería. Contra los cimientos mismos del templo de Zeus el del Cerco ha caído muerto Príamo. Oro sin cuento y otros despojos de los frigios están siendo llevados a las naves aqueas; pero aguardan un viento favorable de proa, con el deseo de ver a sus esposas e hijos después de diez años, estos griegos que han asediado la ciudad. También yo —vencido por la diosa argiva Hera y por Atenea, que colaboraron en la destrucción de los frigios— me dispongo a abandonar la ilustre Ilión y mis propios altares; pues cuando la soledad funesta se apodera de una ciudad, sufren los intereses de los dioses y éstos no suelen recibir culto. El Escamandro retumba con el eco de los gemidos de las prisioneras que se han sorteado los vencedores. De unas se ha apoderado el ejército arcadio, de otras el tesalio y los teseidas, jefes de los atenienses. Las troyanas que no han sido sorteadas se cobijan aquí, bajo estas tiendas, elegidas por los jefes del ejército. Con ellas están la laconia Helena, hija de Tindáreo, considerada prisionera con razón. Y si alguien quiere ver a la desdichada Hécuba, aquí la tiene, postrada ante las puertas, derramando abundante llanto por numerosas razones: su hija Políxena ha muerto pacientemente ante la tumba de Aquiles sin que ella lo sepa; muertos son Príamo y sus hijos, y a Casandra, a quien el soberano Apolo dejó soltera y entregó al delirio profético, la ha desposado Agamenón en unión secreta, despreciando las leyes divinas y toda religión. ¡Adiós, ciudad que un día fuiste afortunada; adiós muros de pulidas piedras! Si no te hubiera perdido Palas, la hija de Zeus, todavía estarías sobre tus cimientos. (Aparece a su lado la diosa Atenea.) ATENEA. —¿Me es lícito saludar al pariente más cercano de mi padre, al dios poderoso y honrado entre los dioses, ahora que he puesto fin a nuestra anterior enemistad? POSIDÓN — Sí puedes, soberana Atenea, que el trato entre parientes es un bálsamo no desdeñable para el corazón. ATENEA. — Alabo tu carácter sensato. Traigo un mensaje que quiero poner a nuestra común consideración, soberano. POSIDÓN. — ¿Acaso traes un nuevo mensaje divino de parte de Zeus o de alguno de los dioses? ATENEA. — No, he venido para buscar tu fuerza y unirla a la mía en beneficio de Troya. POSIDÓN — ¡Vaya! ¿Es que has abandonado tu antiguo odio y ahora que arde entre llamas te ha dado lástima? ATENEA. — Contesta primero a esto: ¿estás dispuesto a deliberar conmigo y a colaborar en lo que deseo llevar a cabo? POSIDÓN. — Desde luego, pero primero deseo conocer tus propósitos. ¿Has venido a ayudar a los aqueos o a los frigios? ATENEA. — Quiero que ahora se alegren los troyanos, mis antiguos enemigos, y hacer que el retorno del ejército aqueo sea amargo. POSIDÓN. — ¿Y por qué saltas de un sentimiento a otro y odias en exceso o amas al azar? ATENEA. — ¿No sabes que hemos sido ultrajados yo y mi propio templo? POSIDÓN. — Lo sé, cuando Áyax arrastró a Casandra por la fuerza. ATENEA. — Y sin embargo nada le han hecho los aqueos, ni siquiera se lo han censurado. POSIDÓN. — ¡Y pensar que destruyeron Ilión ayudados por tí. ATENEA. — Por eso quiero dañarlos con tu ayuda. POSIDÓN. — Estoy dispuesto, en lo que de mí depende, a lo que quieres. ¿Qué les harás? ATENEA. — Quiero que tengan un retorno lamentable. POSIDÓN. — ¿Mientras esperan en tierra o en el salino mar? ATENEA. — Cuando conduzcan sus naves a casa desde Ilión. También Zeus les enviará lluvia, granizo sin cuento y ennegrecedores soplos de viento. Me ha prometido entregarme el fuego de sus rayos para lanzarlo contra los aqueos y abrasar sus naves. Por tu parte, haz que el Egeo ruja con olas gigantescas y remolinos; llena de cadáveres la cóncava bahía de Eubea para que en el futuro aprendan los aqueos a respetar mis templos y a venerar también a los demás dioses. POSIDÓN. — Así será. El agradecimiento no precisa largos discursos. Removeré el piélago del mar Egeo. Los acantilados de Míconos y las rocas de Delos, Esciros, Lemnos, y los promontorios de Caferea acogerán los cadáveres de muchos muertos. Conque marcha al Olimpo, toma de manos de tu padre los proyectiles de sus rayos y aguarda a que el ejército aqueo suelte amarras. (Desaparece Atenea.) Es necio el mortal que destruye ciudades; si además deja en soledad templos y tumbas —santuarios de los muertos—, prepara su propia destrucción para después. (Desaparece Posidón.) HÉCUBA. — (Levantándose lentamente.) ¡Arriba, malhadada! Levanta del suelo la cabeza, endereza tu cuello. Esto ya no es Troya. No somos reyes de Troya. Soporta que se tuerza tu suerte, navega siguiendo la corriente, siguiendo el destino, y no opongas la proa de tu vida a las olas de Fortuna en que navegas. ¡Ay, ay! ¿Qué le falta para lamentarse a esta desgraciada que ha perdido su patria, sus hijos y su esposo? ¡Ah, orgullo abatido de mis antepasados! ¡Qué poca cosa eres! ¿Qué tengo que callar? ¿Qué no silenciaré? ¿Qué cantaré en mi treno? Digna de lástima soy por esta postura infausta de mis miembros —tal como estoy postrada con la espalda tendida en duro lecho—. ¡Ay de mi cabeza! ¡Ay de mis sienes y costados! ¡Cómo deseo revolverme y dar la espalda y el dorso a una pared y luego a otra para entregarme al perpetuo lamento de mis tristes lágrimas! La misma Musa tienen todos los desgraciados para cantar su destino sin coros. ¡Oh proas de las naves, que con veloz remo a la sagrada Ilión os dirigisteis por el mar purpurino, por los puertos de buen anclaje de la Grecia —acompañadas del odioso peán de las flautas y de la voz de sonoras siringes— dotadas de la entrelazada maroma de Egipto, ¡ay!, para buscar en las radas de Troya a la odiosa mujer de Menelao, perdición para Cástor y baldón del Eurotas, la que ha degollado a Priamo, sembrador de cincuenta hijos, y a mi, la desdichada, me ha arrastrado a esta ruina. ¡Ay de mí! ¡En qué asientos me siento cercanos a la tienda de Agamenón! Me llevan de mi casa como a una esclava vieja con cabeza rapada en luto lamentable. (Se vuelve hacia las tiendas.) Mas ¡ea, esposas desdichadas de los troyanos de broncíneas lanzas y vosotras, muchachas, mozas malmaridadas! Arde Ilión, gimamos; que yo, como una madre a sus alados pájaros, voy a entonar el gorjeo, el canto, bien distinto del que un día, en el cetro de Priamo apoyada, con los golpes sonoros de mi pie conductor iniciaba las danzas a los dioses frigios. (Aparece un semicoro de cautivas.) CORO. Estrofa 1.ᵃ Hécuba, ¿por qué lloras, qué gritas? ¿Hasta dónde llegan tus palabras? A través de estos techos? he oído los lamentos que lanzas. El terror ha atravesado el pecho de las troyanas, que, dentro de esta casa, lamentan su esclavitud. HÉCUBA. — Hijas, sobre las naves de los aqueos se mueve ya la mano del remero. CORO. — ¡Ay de mi! ¿Qué quieren? ¿Acaso ya me embarcan lejos de mi patria? HÉCUBA. — No sé, mas barrunto nuestra perdición. CORO. —¡Ay, ay! ¡Desdichadas troyanas que vais a someteros al trabajo de esclavas, salid de esta mansión! Los argivos preparan el regreso. Antístrofa 1.ᵃ HÉCUBA. —¡Ay, ay! No me llevéis a mi Casandra, poseída por Baco, objeto de ultraje para los argivos, a mi ménade, no vaya a consumirme en el dolor. ¡Ay Troya, Troya, desgraciada, has perecido! Desgraciado quien te abandona vivo o ya cadáver. (Entra el otro semicoro de cautivas.) CORO. — ¡Ay de mí! Temblorosa la tienda he dejado de Agamenón para escucharte, oh reina. ¿No habrán decidido los aqueos matar a esta desdichada? ¿Acaso en las proas ya los marineros se disponen a mover los remos? HÉCUBA. — ¡Hija, levanta el ánimo! He venido a golpes de terror. CORO. — ¿Ha venido algún heraldo de los dánaos? ¿De quién me ha tocado ser paciente esclava? HÉCUBA. — Ya estás muy cerca del sorteo. CORO. —¡Ay, ay! ¿Quién de los argivos o de los ptiotas me llevará? ¿O acaso me conducen a una isla lejos de Troya? HÉCUBA. — ¡Ay, ay! ¿A quién la paciente anciana servirá, en qué lugar de la tierra, como un zángano, este despojo, esta silueta de un cadáver, esta imagen inútil de los muertos? ¡Ay, ay! ¿Seré portera junto a la entrada o nodriza de niños yo que tuve el honor de gobernar Troya? Antístrofa 2.ᵃ¹⁰ CORO. — ¡Ay, ay! ¡Con qué lamentos desgranas los ayes por tu ruina! ¡Ya no moveré de un lado a otro mi lanzadera en los telares del Ida! Por última vez contemplo los cuerpos de mis padres, por última vez... Mayores serán mis sufrimientos unida al lecho de un griego (¡maldita sea esa noche y mi destino!) o yendo por agua a la sagrada fuente de Priene! como miserable esclava. ¡Ojalá marcháramos a la ilustre, a la próspera tierra de Teseo! Mas nunca, nunca a la corriente del Eurotas, a la odiosa mansión de Helena donde tendré que saludar como esclava a Menelao, el destructor de Troya. Antístrofa 2.ᵃ La venerable región del Peneo, hermoso basamento del Olimpo, soporta el peso de su prosperidad —según es fama— y de sus florecientes y abundantes frutos. ¡Ojalá fuera allí en segundo lugar, después de la sagrada, la divina tierra de Teseo! También he oído que la tierra de Hefesto, Etna que se enfrenta a Fenicia, madre de los montes sicilianos, está en boca de todos por las coronas que premian su gallardía; y la tierra vecina del mar jonio —según se navega— a la que riega y embellece Cratis —el que tiñe de rojo su cabello—, quien la alimenta con divinas fuentes y enriquece de arboledas la tierra. (Aparece el heraldo Taltibio.) CORIFEO. - Mas he aquí el heraldo que viene del ejército dánao, despensero de novedades. Avanza cubriendo sus huellas con rápidos pies. ¿Qué traerá, qué dirá? Aunque, en verdad ya somos esclavas del país dorio. TALTIBIO. — Hécuba, ya conoces mis numerosas venidas a Troya como mensajero del ejército aqueo. Ya me conoces de antes, mujer. Ahora he venido para comunicarte un nuevo mensaje. HÉCUBA. — ¡Ay, ay! Aquí está, troyanas, lo que hace tiempo me temía. TALTIBIO. — Ya habéis sido sorteadas, si es eso lo que os temíais. HÉCUBA. — ¡Ay, ay! ¿Qué ciudad has dicho? ¿Es de Tesalia, de Ptiótide o de la tierra cadmea? TALTIBIO. — Habéis sido sorteadas una a una, no en grupo. HÉCUBA. —¿Y quién ha tocado a quién? ¿A cuál de las troyanas le aguarda un destino feliz? TALTIBIO. — Yo lo sé, mas escucha por partes, no todo a la vez. HÉCUBA. —¿A quién, pues, le ha tocado mi desdichada hija Casandra? Di. TALTIBIO. — El soberano Agamenón la ha elegido especialmente para sí. HÉCUBA. — ¿Sin duda como esclava para su esposa laconia? ¡Ay de mi! TALTIBIO. — No, como novia secreta para su lecho. HÉCUBA. —¿A la virgen consagrada a Febo, a quien el de bucles de oro concedió en recompensa una vida alejada del yugo nupcial? TALTIBIO. — Amor lo alanceó por la doncella poseída del dios. HÉCUBA. — ¡Arroja, hija mía, las divinas llaves; arroja de tu cuerpo el sagrado adorno de tus bandas y coronas! TALTIBIO. —¿No es grande para ella que la toque en suerte el lecho de un rey? HÉCUBA. — ¿Y qué hay de la pequeña cria que me habéis arrebatado? ¿Dónde está? TALTIBIO. — ¿Te refieres a Políxena, o preguntas por otra? HÉCUBA — Por ella. ¿A quién la ha uncido el sorteo? TALTIBIO. — Se le ha ordenado hacer servicio a la tumba de Aquiles. HÉCUBA. — ¡Ay de mí! ¡Haberla parido para esclava de una tumba! ¿Qué ley es ésta, amigo, o qué divino decreto de los griegos? TALTIBIO. — Considera feliz a tu hija, está bien. HÉCUBA. — ¿Por qué has dicho esto? ¿Es que no contempla ya la luz del sol? TALTIBIO. — Ha alcanzado un destino tal, que ya está libre de sufrimiento. HÉCUBA. — ¿Y qué hay de la esposa de Héctor, avezado en el combate, la desventurada Andrómaca? ¿Qué suerte ha corrido? TALTIBIO. — A ésta la ha elegido para sí el hijo de Aquiles. HÉCUBA. — ¿Y yo de quién soy esclava, yo que necesito del tercer apoyo que ofrece un bastón a mi envejecido cuerpo? TALTIBIO. — Odiseo, el soberano de Ítaca, te ha tomado como esclava. HÉCUBA. — ¡Oh, oh! ¡Araña tu cabeza ya rapada, abre surcos con las uñas en tus dos mejillas! ¡Ay de mi, ay! Me ha tocado servir a un ser odioso y trapacero, enemigo de justicia, a una bestia sin ley que todo lo revuelve aquí y allá y de nuevo lo de allá lo trae aquí con las dobleces de su lengua; y lo que antes “era amigo lo hace enemigo de todo”. Lamentaos, troyanas, por mí. Me dirijo a un triste destino. Yo, la desdichada, he caído con el lote más adverso. CORIFEO. — Tu destino ya lo conozco, señora. Pero ¿y mi suerte? ¿Quién de los aqueos, quién de los griegos es mi dueño? TALTIBIO. — Vamos, esclavas, tenéis que conducir aquí a Casandra lo antes posible. Quiero ponerla en manos del general y llevar después también a los demás las prisioneras escogidas. ¡Eh! ¿Qué brillo es éste de teas que arden dentro? ¿Qué hacen las troyanas? ¿Están poniendo fuego a las tiendas a fin de abrasar sus propios cuerpos, con el deseo de morir, ahora que están a punto de llevarlas a Argos? ¡En verdad el hombre libre soporta con impaciencia la desgracia en tales casos! ¡Abre, abre! No vayas a cargarme con la culpa de algo que conviene a éstas pero que sería odioso para los aqueos. HÉCUBA. — No es eso, no están prendiendo fuego. Es mi hija Casandra, la ménade, que viene a la carrera hacia acá. (Sale de la tienda Casandra, vestida con sus simbolos sagrados y una tea encendida.) Estrofa. CASANDRA. — ¡Eleva, ofrece! Porto la luz, venero, ilumino —¡aquí, aquí!— con antorchas el templo. ¡Oh soberano Himeneo, feliz es el novio y feliz yo que en Argos voy a unirme al lecho de un rey! ¡Himen, oh soberano Himeneo! Porque tú, madre, con lágrimas y sollozos te lamentas de mi padre muerto y de la querida patria, pero yo por mis nupcias levanto la llama del fuego, para brillo, para resplandor, para darte, oh Himeneo, para darte, oh Hécate, luz sobre los tálamos de las virgenes, como es ritual. Antístrofa. Agita tus pies, conduce en el éter el coro —¡evohé, evohé! !— como en los días más felices de mi padre. El coro es santo; ¡condúcelo tú ahora, Apolo! En tu templo ceñido de laureles yo seré la oficiante. ¡Himen, oh Himeneo, Himen! Danza, madre, recobra tu risa; mueve en círculos aquí y allá, conmigo, los pasos que tanto amo de tus pies. Gritad a Himeneo, ¡oh!, y a la novia con felices cantos y alaridos. ¡Vamos, hijas de bellos peplos de los frigios, cantad al esposo de mis bodas, al esposo señalado para mi cama! CORIFEO. — Reina, ¿no vas a sujetar a la doncella poseída, no vaya a llegar con veloz paso hasta el campamento de los argivos? HÉCUBA. — Hefesto, tú portas la antorcha en las bodas de los hombres, pero esta luz que haces brillar es triste en verdad y alejada de toda esperanza. ¡Ay de mí, hija mía! Nunca pensé que llegaras a celebrar tus bodas a punta de lanza y obligada por las armas argivas. Entrégame la antorcha. No Ievas derecho el fuego, como una ménade en loca carrera. Ni siquiera tu destino te ha vuelto a tus cabales, hija mía; permanece en el mismo estado de siempre. Traed las antorchas, troyanas, y contestad con lágrimas a los cantos nupciales de ésta. CASANDRA. — Madre, corona mi victoriosa cabeza y celebra mis bodas reales. Conque despídeme, y si no te parece que tengo suficiente celo, empújame a la fuerza. Que si existe Loxias, el ilustre Agamenón, soberano de los aqueos, va a concertar conmigo una boda. más infausta que la de Helena. Voy a matarlo, voy a destruir su casa para tomar venganza de mis hermanos y padre. Dejaré lo demás: no quiero cantar un himno al hacha que va a caer sobre mi cuello y el de los demás, ni a las luchas matricidas que va a suscitar mi boda, ni a la ruina total de la casa de Atreo. Voy a demostrar que estos troyanos son más afortunados que los aqueos y, aunque estoy poseída, esto al menos lo afirmo libre de mi locura báquica. Éstos por causa de una sola mujer, de un solo amor —por conquistar a Helena— ya han perdido millares de vidas. Y su experto general ha perdido lo que más quería en aras de un ser odioso. Ha entregado a su hermano el placer hogareño de sus hijos por causa de una mujer, que incluso vino de buena gana y no raptada por la fuerza. Cuando arribaron a las orillas del Escamandro, comenzaron a morir no porque les hubieran privado de las fronteras de su tierra ni de su patria de elevadas torres. Aquéllos a quienes Ares sometía, no volvieron a ver a sus hijos, no fueron amortajados por las manos de su esposa. Y ahora yacen en tierra extraña. En su patria sucedían cosas semejantes: sus mujeres morían viudas y los hombres quedaban en casa sin hijos después de haber criado los suyos para otros. Y no había nadie que, junto a su tumba, donara a la tierra sangre de víctimas. ¡Cómo va a ser su expedición digna de elogio! Más vale silenciar las ignominias. ¡Que la musa de los cantos no me inspire un himno con que celebrar la infamia! En cambio los troyanos, para empezar, morían inmolados por su patria, lo que constituye la más hermosa gloria. Aquellos a quienes domeñaba la lanza, eran llevados a casa por sus hijos y recibían el abrazo de la tierra en su propia patria, amortajados por las manos de quienes debían hacerlo. Los frigios que no morían en combate vivían constantemente, día tras día, con su esposa e hijos, placer del que se veían privados los aqueos. En cuanto al doloroso destino de Héctor, escucha cómo es en verdad: ha muerto con la fama del hombre más excelente, cosa que propició la venida de los aqueos; pues si se hubieran quedado en casa, la excelencia de éste habría quedado en la oscuridad. Paris desposó a la hija de Zeus; que si no lo hubiera hecho, habría tenido un casamiento oscuro en su casa. Y es que, en verdad, el hombre prudente debe evitar la guerra; pero si da con ella, es hermosa corona para su ciudad el morir con honor, mas es deshonra morir indignamente. Por esto, madre, no tienes que lamentarte por tu patria ni por mi boda, pues con ella voy a destruir a mis enemigos más odiados y a los tuyos. CORIFEO. — Con qué placer desprecias los males de tu casa y cantas lo que quizá no vas a probar como cierto. TALTIBIO. — Si Apolo no te hubiera enloquecido la mente, no te habrías despedido de esta tierra, calumniando así a mis generales, sin pagarlo. En verdad, los hombres grandes y que tienen fama de sabios en nada superan a quienes nada son. El gran soberano de los ejércitos de toda Grecia, el amado hijo de Atreo, ha aceptado por propia elección el amor de esta ménade. Yo soy un pobre hombre, pero jamás habría querido para mí el lecho de ésta. En cuanto a ti..., ya que no tienes sano el juicio, ¡que el viento se lleve tus reproches a los argivos y tus loas a los frigios! Sígueme en dirección a las naves. ¡Hermosa prometida para el jefe de nuestro ejército! (A Hécuba.) Y tú, cuando el hijo de Laertes quiera llevarte, sígueme; vas a ser la sierva de una mujer prudente, según aseguran cuantos han venido a Ilión. CASANDRA. — ¡Insolente es este esclavo! ¿Por qué tendrán el nombre de heraldos —única maldición común para todos los hombres— estos lacayos de tiranos y ciudades? ¿Tú afirmas que mi madre va a Hegar al palacio de Odiseo? ¿Y dónde está la profecía de Apolo que asegura que morirá aquí mismo, tal como se me ha manifestado?... Por lo demás, no voy a reprocharte. ¡Pobre Odiseo, no sabe qué sufrimientos le aguardan! Algún día va a considerar como oro mis males y los de los frigios comparados con los suyos. Después de diez años ——además de los de aquí— llegará sólo a su patria. Bien lo sabe la terrible Caribdis que ocupa el estrecho rocoso y el montaraz Cíclope comedor de carne cruda, y la ligur Circe que transforma a los hombres en cerdos, y los naufragios en el salino mar, y el ansia por comer loto, y las vacas sagradas de Helios que un día dejarán escapar su voz en amarga profecía para Odiseo. Para abreviar, entrará vivo en el Hades y, después de escapar del agua de la laguna, encontrará en su casa, al volver, males sin cuento. Mas ¿a qué enumerar los trabajos de Odiseo? Marcha con la mayor rapidez posible; celebremos en Hades las nupcias con mi prometido. ¡Ah! Tú que pareces haber llevado a cabo algo importante, conductor de los Dánaos, recibirás sepultura de mala manera y de noche, no de día. Y en cuanto a mí, me arrojarán desnuda y las torrenteras de nieve fundida entregarán mi cadáver —¡el de la sierva de Apolo!— a las fieras para banquete, cerca de la tumba de mi prometido. (Se desnuda de sus símbolos sagrados.) ¡Adiós, bandas del más querido de los dioses, insignias del evohé! Abandono las fiestas en las que antes me gloriaba. Alejaos de mi cuerpo rotas a jirones; ahora que mi cuerpo todavía es virgen, quiero entregárselas al viento para que te las entregue a ti, oh soberano profeta. ¿Dónde está el barco del general? ¿Dónde tengo que embarcar? No te apresures en esperar viento para tus velas, porque conmigo vas a sacar de esta tierra a una de las tres Erinis. ¡Adiós, madre, no llores! ¡Oh amada patria y vosotros, hermanos y padre que yacéis bajo tierra, no tardaréis mucho en recibirme! Me presentaré ante vosotros muertos como triunfadora, luego de arruinar la casa de los Atridas por quienes perecimos. (Sale con Taltibio. Hécuba se desploma.) CORIFEO. — Siervas de la anciana Hécuba. ¿No veis que vuestra señora se ha desplomado y está sin habla, fuera de sí? ¿No vais a recogerla? ¿O dejaréis, malas siervas, a una anciana abatida? ¡Levantad su cuerpo! (Las siervas tratan de levantarla.) HÉCUBA. — Dejad que siga caída —no me agrada lo que no deseo, muchachas—. Sufro, he sufrido y todavía sufriré males dignos de esta postración. ¡Oh dioses...! A flacos aliados invoco, mas con todo no carece de dignidad el invocar a los dioses cuando uno de nosotros recibe un revés de la fortuna. En primer lugar quiero desahogarme cantando mis bienes, pues así produciré mayor lástima con mis males. Era reina y casé con un rey; luego engendré hijos excelentes, no sólo por el número, sino los más sobresalientes de los frigios. Ninguna mujer troyana, griega o bárbara, podrá jactarse de haber parido tales. Mas los vi caer bajo la lanza helena y mesé mis cabellos ante sus tumbas. A Príamo que los engendró lo lloré no porque conociera su muerte de otros labios, sino que yo misma —con estos ojos— vi cómo lo degollaban sobre el fuego del hogar y cómo destruían mi ciudad. Mis hijas, a quienes eduqué con esmero en la virginidad para honra y prez de sus esposos, para otros las eduqué, las han arrancado de mis brazos. Y ni ellas tienen esperanza de volver a verme ni yo misma las veré ya jamás. Y lo último, la cornisa de mis lamentables males: yo que soy una anciana voy a llegar a la Hélade como esclava. Esto es lo más desventurado para una anciana: me encargarán de que guarde las llaves como portera —¡a mí, que parí a Héctor! — o de fabricar pan. Me acostaré en el suelo, con la espalda arrugada —que viene de un lecho real—, con mi arrugado cuerpo vestido con jirones de peplos arrugados, una deshonra para los poderosos. ¡Pobre de mí, qué cosas me han tocado en suerte, y me seguirán tocando, por la boda de una sola mujer! ¡Hija mía Casandra, compañera de los dioses en el éxtasis báquico, con qué infortunio has destruido tu pureza! Y tú, oh paciente Políxena, ¿dónde estás? ¡Que no pueda ayudar a esta desgraciada ningún hombre ni mujer, con los muchos que me nacieron! Por ello, ¿a qué levantarme? ¿Con qué esperanza? Conducid mis pies —que un día fueron delicados en Troya, mas ahora son esclavos— hacia un jergón de paja tendido en tierra o a un lecho de piedra. Allí me dejaré caer y moriré consumida por el llanto. No consideréis feliz a nadie de los poderosos hasta el momento de su muerte. CORO. Estrofa. Por Ilión, oh Musa, entre lágrimas cántame un canto de duelo, un nuevo himno. Dedicaré a Troya los ayes de mi canto: cómo en carro de cuatro ruedas he perecido prisionera paciente de los argivos, cuando ante las puertas los aqueos dejaron el caballo de arnés de oro lleno de armas, que relinchaba hasta el cielo. Y lanzó el pueblo su griterío, puesto en pie, desde la Acrópolis de Troya: «Vamos —¡Oh, éste es el fin de nuestros sufrimientos! —, subid esa imagen sagrada a la Doncella troyana, hija de Zeus». ¿Quién de las doncellas no salió —quién que no fuera anciano— de su casa? Mas regocijándose en sus cantos tenían dentro su destrucción traidora. Antístrofa. Toda estirpe de los frigios se dirigió a las puertas para ofrecer a la diosa la estratagema argiva, tallada de los pinos del monte, la perdición de los dárdanos, regalo a la virgen de potros inmortales. Con cables de lino trenzado —como se arrastra la oscura quilla de una nave— lo depositaron en sede de piedra, en los suelos del templo de la diosa Palas, mortíferos para nuestra patria. Cuando cayó la oscuridad nocturna sobre el sufrimiento y la alegría, cuando la flauta libia resónaba y las canciones frigias, cuando las mozas con ruido de sus pies alzados cantaban sus felices gritos y en las casas la luz que todo alumbra adormecía el mortecino resplandor del fuego, Epodo. entonces yo a la montaraz virgen cantaba en el palacio con mis coros, a la hija de Zeus. Voces de muerte en la ciudad rodeaban la sede de Pérgamo. Los niños asían con manos aterradas el peplo de sus madres. Ares descendió de su emboscada, obra de la virgen Palas. Los frigios sucumbian en torno a los altares, y en sus lechos la soledad de las jóvenes que mesaban su pelo ofrecía una corona a la Hélade, criadora de mozos, y un canto de duelo a su patria frigia Y. (Aparece Andrómaca, con su hijo, en un carro que lleva las armas de Héctor.) CORIFEO. — (A Hécuba.) Hécuba, ¿no ves aquí a Andrómaca transportada en carro extranjero? Astianacte, cachorro de Héctor, acompaña el bogar ® de sus pechos. ¿A dónde te llevan a lomos de carro, mujer infortunada, sentada sobre las armas broncineas de Héctor y los despojos tomados a los frigios con la lanza, con los que el hijo de Aquiles adornará los templos de Ptía? ANDRÓMACA. — Dueños aqueos me llevan. HÉCUBA. — ¡Ay de mí! ANDRÓMACA. — ¿Por qué cantas este peán mio? HÉCUBA. — ¡Ay, ay! ANDRÓMACA. — ... ¿por estos sufrimientos... HÉCUBA. — ¡Oh Zeus! ANDRÓMACA. — ... y por mi infortunio? HÉCUBA. — ¡Hijos! ANDRÓMACA. — ¡Un día lo fuimos! HÉCUBA. — ¡Adiós a mi felicidad, adiós a Troya! ANDRÓMACA. — ¡Pobre anciana! HÉCUBA. — ¡Adiós a mis hermosos hijos! ANDRÓMACA. — ¡Ay, ay! HÉCUBA. — ¡Ay de mis... ANDRÓMACA. — ... males! HÉCUBA. — ¡Lamentable destino... ANDRÓMACA. — ... de la ciudad... HÉCUBA. — ... que arde! ANDRÓMACA. — ¡Ven a mí, esposo mío!... HÉCUBA. — ¡Llamas a mi hijo que está en Hades, desdichada! ANDRÓMACA. — ... baluarte de tu esposa... HÉCUBA. — ¡Y tú, infamia de los aqueos, dueño de mis hijos, anciano Príamo, acompáñame al Hades! ANDRÓMACA. — Oh, esta gran añoranza que siento ... HÉCUBA. — ¡Desgraciada, así es el dolor que sufrimos! ANDRÓMACA. — ... por mi ciudad perdida... HÉCUBA. — ¡El dolor se amontona sobre el dolor! ANDRÓMACA. — ... por premeditación de los dioses, cuando escapó de la muerte tu hijo, el que por su odioso matrimonio ha perdido los palacios de Troya. Ensangrentados, los cuerpos de los muertos junto a la diosa Palas están tendidos para que el buitre los lleve. El yugo de la esclavitud ha alcanzado Troya. HÉCUBA. — ¡Oh patria, oh desdichada! ANDRÓMACA. — Lloro por ti, a quien abandono... HÉCUBA. — ¡Ahora ves tu lamentable fin! ANDRÓMACA. — ... y por la casa en la que di a luz. HÉCUBA. — ¡Hijos, vuestra madre, que ya no tiene ciudad, se queda sin vosotros! ¡Qué canto fúnebre, qué canto de dolor! Derramo lágrima tras lágrima por nuestra casa. ¡El que ha muerto no recuerda el dolor! CORIFEO. — ¡Qué consuelo son las lágrimas para quienes sufren y los lamentos de un treno y la Musa que canta la pena! ANDRÓMACA. — ¡Oh madre de mi marido que un día perdió a tantos argivos con su lanza! ¿Ves esto? HÉCUBA. — Veo la mano de los dioses que ensalzan unas veces a quien no es nada y abaten otras a quienes parecen algo. ANDRÓMACA. — Me llevan como botín con mi hijo. El noble se torna esclavo. ¡Éste es el cambio que he sufrido! HÉCUBA. — Es terrible la fuerza del destino. Hace poco marchó de mi lado Casandra, arrancada a la fuerza. ANDRÓMACA. — ¡Ay, ay! Un segundo Áyax, al parecer, ha surgido para tu hija. Pero tienes otros sufrimientos. HÉCUBA. — Éstos ya no tienen medida ni número. Un mal viene a competir con otro mal. ANDRÓMACA. — Tu hija Políxena ha muerto degollada junto a la tumba de Aquiles, ofrenda para un cadáver sin vida. HÉCUBA. — ¡Ay, desdichada de mí! Éste es el claro enigma que antes Taltibio me dijo con oscuras palabras. ANDRÓMACA. — Yo misma la vi. Descendí de este carro, cubrí su cadáver con mi túnica y me golpeé el pecho. HÉCUBA. — ¡Ay, ay, hija mía! ¡Qué sacrificio el tuyo tan impío! ¡Ay, ay [mil veces ¡ay!], cuán indignamente has perecido! ANDRÓMACA. — Murió como murió; pero, con todo, su muerte es más afortunada que mi vida. HÉCUBA. — Hija, no es lo mismo morir que seguir viviendo. Lo uno significa la nada, en lo otro hay esperanzas. ANDRÓMACA. — Madre, ahora que acabas de emitir un juicio nada cabal, escucha, que quiero dar consuelo a tu corazón. Afirmo que no haber nacido es igual a morir y que es mejor morir de una vez que vivir miserablemente, pues no se percibe dolor por mal alguno. Quien ha sido feliz y cae en la desgracia, se aleja con el alma de su anterior felicidad. En cambio Políxena está muerta y no conoce ninguno de sus propios males como quien no contempla la luz. Yo que me propuse como objetivo una gran reputación, después de obtener una parte mayor de la normal, perdí la suerte que había conseguido. Cuantas virtudes se han descubierto propias de las mujeres, todas las he practicado en casa de Héctor. En primer lugar, abandoné el deseo de no quedarme en casa, lo cual —haya o no haya motivo de reproche para las mujeres— arrastra por sí solo mala fama. No permitía a las mujeres dentro del palacio palabras altaneras. Me bastaba con tener en mí misma un maestro honesto, la inteligencia. A mi esposo siempre le ofrecía una lengua silenciosa y un aspecto sereno. Conocía aquello en lo que tenía que prevalecer sobre mi marido y sabía concederle la victoria en lo que debía. La fama de esto llegó al campamento de los aqueos y es lo que me ha perdido. Pues apenas fui capturada, el hijo de Aquiles quiso tomarme por esposa. Y voy a ser esclava en casa de nuestros asesinos. Si rechazo la querida imagen de Héctor y abro las puertas de mi corazón al esposo actual, pareceré malvada para con el muerto. Y si, por el contrario, me muestro despectiva con éste, me haré odiosa a mis propios señores. Dicen que una sola noche hace ceder la aversión de una mujer hacia el lecho de un hombre; yo escupo a aquella que rechaza con una nueva unión a su antiguo esposo y ama a otro. Ni siquiera una potra que es separada de su compañero lleva con facilidad el yugo. Y eso que los animales son mudos, carecen de inteligencia y son inferiores por naturaleza. ¡Oh querido Héctor, como marido me bastabas en inteligencia, cuna y riqueza, y por grande te tenía en valor! Tú me tomaste pura de casa de mi padre y fuiste el primero en unirte a mi lecho de virgen. Ahora tú estás muerto y yo navego como prisionera hacia un yugo de esclava en Grecia. ¡Ah Hécuba! ¿Es que la muerte de Políxena, a quien tú lloras, no es inferior a mis males? A mí no me queda ni la esperanza, cosa que tienen todos los mortales, ni acaricio la ilusión de que voy a experimentar algún bien. Y hasta el imaginarlo es agradable. CORIFEO. — Has llegado al mismo límite de desventura que yo. Al lamentar tu destino me has enseñado en qué extremo de dolor me encuentro. HÉCUBA. — Nunca he subido en persona a la quilla de una nave, pero lo he visto en pintura y lo conozco de oídas. Si los marineros sufren una tempestad moderada, ponen todo su esfuerzo en salvarse de la cala midad. Y uno acude junto al timón, otro a las velas, otro achica agua de la nave. Pero cuando el ponto, todo revuelto, se les echa encima, ceden al destino y se entregan al movimiento de las olas. Así yo, que tengo calamidades sin cuento, me he quedado sin voz y abandonándome renuncio a hablar; pues me ha abatido funesta tempestad de los dioses. Conque hija, olvida la suerte de Héctor; tus lágrimas no van a salvarlo. Honra a tu actual esposo, muéstrale el agradable atractivo de tu carácter; que si lo haces, darás consuelo a todos los tuyos y podrás criar a este hijo de mi hijo para mayor beneficio de Troya, a fin de que los descendientes que te nazcan —si un día te nacen— puedan volver a habitar Troya y ésta vuelva a ser una ciudad. Mas... una palabra sigue a otra. (Aparece Taltibio.) ¿No estoy viendo venir de nuevo a este servidor de los aqueos, mensajero de una decisión nueva? TALTIBIO. — Tú que un día fuiste esposa de Héctor, el más excelente de los frigios, no me odies, pues no traigo noticias por propia iniciativa. Mi mensaje es de los dánaos y pelópidas. ANDRÓMACA. — ¿Qué sucede? Tu comienzo es un proemio de males. TALTIBIO. — Han decidido que este niño... ¿Cómo diré mi mensaje? ANDRÓMACA. — ¿Es que no va a tener el mismo dueño que yo? TALTIBIO. — Ninguno de los aqueos será jamás dueño de éste. ANDRÓMACA. — ¿Entonces lo dejan aquí mismo como un resto de sangre troyana? TALTIBIO. — No sé cómo transmitirte la desgracia con suavidad. ANDRÓMACA. — Elogiaría tu respeto si no fueras a decirme algo malo. TALTIBIO. — Van a matar a tu hijo, para que conozcas una gran desgracia. ANDRÓMACA. — ¡Ay de mí!, esta desgracia que oigo es mayor que la de mi boda. TALTIBIO. — Ha prevalecido la opinión de Odiseo entre todos los griegos... ANDRÓMACA. — ¡Ay, ay! No son moderados estos males que sufrimos! TALTIBIO. — ... diciendo que no hay que dejar crecer al hijo de un hombre excelente... ANDRÓMACA. — ¡Ojalá prevaleciera tal opinión acerca de los suyos! TALTIBIO. — ... y que hay que arrojarlo desde los muros de Troya. Así va a suceder, muéstrate prudente. No te aferres a él, soporta con nobleza tus males y no imagines que, débil como eres, tienes fuerza. No tienes defensa en parte alguna, reflexiona: han perecido tu ciudad y tu esposo; tú estás dominada y nosotros somos capaces de luchar contra una sola mujer. Por ello no quiero que acudas a la lucha ni que hagas nada indigno ni irritante, ni siquiera que lances maldiciones contra los aqueos. Si dices algo que enoje al ejército, tu hijo no tendrá tumba ni funeral. En cambio, si te callas y llevas bien tu suerte, no dejarás su cadáver sin enterrar y tú misma tendrás a los aqueos mejor dispuestos. ANDRÓMACA. — Amadísimo hijo, oh hijo amado en exceso, vas a morir a manos de nuestros enemigos dejando en el desconsuelo a tu madre. Te va a matar la nobleza de tu padre. Ella fue salvación de muchos, mas a ti te llega a deshora su excelencia. ¡Oh lecho mío y malhadadas nupcias por las que vine un día al palacio de Héctor! No traía intención de parir a mi hijo para víctima de los dánaos, sino para soberano de la fecunda Asia. ¡Hijo mío! ¿Lloras? ¿Barruntas tu desgracia? ¿Por qué te aferras a mis brazos y te ases de mi peplo como un pajarillo que se cobija en mis alas? No vendrá Héctor con su ilustre lanza, no saldrá de bajo tierra para traerte la salvación, ni los parientes de tu padre ni la fuerza de los frigios. Caerás contra tu cuello en salto lamentable —sin que nadie te llore— y quebrarás tu respiración. ¡Oh jóvenes brazos tan queridos de tu madre, oh dulce olor de tu cuerpo! En vano te crió este pecho entre tus pañales, en vano me esforcé y encanecí en vano. Abraza ahora a tu madre —nunca lo volverás a hacer—, recuéstate contra ella, entrelaza mi espalda con tus brazos y acércame tu boca. ¡Oh griegos, inventores de suplicios bárbaros! ¿Por qué matáis a este niño que de nada es culpable? Oh brote de Tindáreo, nunca has sido hija de Zeus. Afirmo que has nacido de numerosos padres: de Alástor primero, después de Envidia, de Asesinato, de Muerte y de cuantos males produce la tierra. A voces afirmo que Zeus nunca te engendró, ruina de muchos bárbaros y griegos. ¡Así te mueras! Con tus hermosos ojos has perdido vergonzosamente las ilustres llanuras de los frigios. Vamos, lleváoslo, tiradlo si lo habéis decidido. Repartíos sus carnes. Si la perdición nos viene de los dioses, es imposible apartar de mi hijo la muerte. ¡Velad mi desdichado cuerpo y arrojadme a la nave. ¡Hermoso es el himeneo al que marcho ahora que he perdido a mi hijo! (Taltibio toma a Astianacte. El carro se aleja con Andrómaca.) CORIFEO. — Paciente Troya, ¡a cuántos has perdido por una sola mujer y su odioso lecho! TALTIBIO. — Vamos, niño, deja de abrazar a tu pobre madre, asciende a lo alto de la corona que forman los muros de tu patria. Allí ha decidido el voto que abandones tu vida. Prendedlo, que para transmitir esas órdenes se precisa de alguien que sea implacable y más amante de la desvergiienza que lo es mi corazón. HÉCUBA. — Hijo, oh hijo de mi pobre hijo, de tu vida privadas nos vemos injustamente tu madre y yo. ¿Qué me pasa? ¿Qué haré por ti, desdichado? Te ofrezco estos golpes de cabeza, estos golpes de pecho. Estos son mi única posesión. ¡Ay, mi ciudad! ¡Ay de til ¿Qué no tenemos? ¿Qué nos falta para en total ruina perecer con muerte total? CORO. Estrofa 1.ᵃ ¡Oh Telamón, rey de Salamina criadora de abejas, que habitas la sede de tu isla batida de olas inclinada a las santas colinas, donde Atenea mostró la primera rama del verdeante olivo, elevada corona y adorno de la opulenta Atenas! Viniste, viniste en busca de hazañas con el lancero hijo de Alcmena, cuando llegaste de Grecia para destruir Ilión, Ilión, que un día fue nuestra ciudad. Antístrofa 1.ᵃ Cuando él se trajo de Grecia la primera flor, dolido por sus potros robados, y en la corriente del Simoeis detuvo su nave surcadora del ponto, amarró cable a proa y tomó de la nave en sus manos el arco infalible, muerte para Laomedonte. Los bloques de sis piedra tallados por Febo a plomada con el rojo aliento del fuego, del fuego, arruinó y devastó la tierra de Troya. Dos veces, con dos ataques, los muros de Dardania la lanza asesina abatió. Estrofa 2.ᵃ En vano, pues, oh tú que con cántaros de oro caminas delicadamente, hijo de Laomedonte, llenas las copas de Zeus, servicio el más hermoso. La ciudad que te engendró se consume en el fuego y los acantilados marinos resuenan como un pájaro chilla por sus crías —aquí por sus maridos, aquí por sus hijos, allá por sus ancianas madres. Tus baños refrescantes, las pistas de tus gimnasios ya no existen. ¡Y tú, junto al trono de Zeus, mantienes la bella serenidad de tu rostro adolescente, mientras las lanzas de Grecia han destruido la tierra de Priamo! ¡Oh Amor, Amor, que un día viniste a los palacios dardanios cuando las hijas de Urano se ocuparon de sas ti! Cómo ensalzaste entonces a Troya trabándola en parentesco con los dioses. A Zeus no voy a censurarlo, pero la luz —querida a los mortales— de la Aurora de aso blancas alas ha contemplado nuestra tierra arruinada, ha contemplado la destrucción de los palacios, aunque comparte el lecho de un esposo, el padre de sus hijos nativo de esta tierra, a quien arrebató la cuadriga de oro de los astros, gran esperanza para su tierra patria. El amor de los dioses por Troya se ha ido. (Entra Menelao con una escolta.) MENELAO. — ¡Qué hermosa es esta luz del día en que voy a recuperar a mi esposa Helena! Yo soy Menelao, el que mucho se ha esforzado, y éste es el ejército argivo. Vine a Troya no sólo por lo que se piensa —por causa de mi esposa—, sino en busca del hombre que engañó a quien le hospedó y robó a mi esposa del palacio. Pues bien, con la ayuda de los dioses aquél ya ha pagado, pues ha sucumbido junto con su tierra a la lanza helénica. He venido para llevarme a esa desdichada —pues no me place dar el nombre de esposa a la que un día lo fue mía. Se encuentra entre otras troyanas en este recinto para prisioneros de guerra. Los que por ella lucharon me la entregan para que la mate a menos que quiera llevármela, sin matarla, a la tierra de Argos. He decidido rechazar la alternativa de matarla en Troya y llevármela en una nave a tierras de Grecia para entregarla allí a la muerte. Será una recompensa para quienes perdieron en Ilión a los suyos. Mas, ea, encamináos a la casa, siervos, y traedla aquí arrastrándola de su criminal cabello. Cuando vengan vientos favorables, la enviaremos a Grecia. HÉCUBA. — ¡Oh Zeus, soporte de la tierra y que sobre la tierra tienes tu asiento, ser inescrutable, quienquiera que tú seas —ya necesidad de la naturaleza o mente de los hombres—. ¡A ti dirijo mis súplicas! Pues conduces todo lo mortal conforme a justicia por caminos silenciosos. MENELAO. — ¿Qué sucede? ¿Qué nuevas súplicas diriges a los dioses? HÉCUBA. — Te alabo, Menelao, si piensas matar a tu esposa. Mas rehúye su mirada, no vaya a ser que te venza el deseo. Ella arrebata las miradas de los hombres, destruye las ciudades, pone fuego a las casas. Tal es su poder seductor. Yo la conozco, y tú, y cuantos han sufrido. (Los soldados hacen salir a Helena de la tienda.) HELENA. — Menelao, este comienzo es sin duda para asustarme, pues en manos de tus siervos he sido sacada por la fuerza delante de estas puertas. Sé que me odias, mas con todo quiero hacerte una pregunta: ¿qué habéis decidido los griegos y tú sobre mi vida? MENELAO. — No tuviste que llegar al recuento exacto de votos, pues todo el ejército, al cual ultrajaste, te entregó a mí para que te matara. HELENA. — ¿Puedo, entonces, contestar a eso razonando que, si muero, moriré injustamente? MENELAO. — No he venido con intención de hablar, sino de matarte. HÉCUBA. — Escúchala, Menelao, que no muera privada de esto; pero concédeme también a mí la palabra para enfrentarme a ella. De los males que ha causado a Troya ninguno conoces bien, en cambio todo mi discurso —una vez ensamblado— causará su muerte sin escapatoria posible. MENELAO. — Será un regalo de tiempo perdido, pero si quiere hablar, tiene permiso. Se lo concedo en gracia a tus palabras —para que ella lo sepa—, no por darle gusto. HELENA. — Puede que no me contestes por considerarme enemiga —te parezca que hablo bien o mal—, pero yo voy a contestar a aquello de lo que me vas a acusar con tus palabras, oponiendo a tus razones las mías y mis acusaciones contra ti. En primer lugar, ésta fue quien engendró el origen de los males cuando alumbró a Paris. Después nos perdió a Troya y a mí el anciano que no mató al niño Alejandro bajo la forma de un tizón. Escucha ahora lo que se ha seguido de aquí. Éste dirimió el juicio de las tres diosas: el regalo de Palas a Alejandro era conquistar Grecia al frente de los frigios; Hera le prometió el dominio de los límites de Europa y Asia si Paris la elegía, y Afrodita, ensalzando mi figura, le prometió entregarme si sobrepasaba a las diosas en belleza. Escucha las razones de lo que pasó después: venció Cipris a las diosas y en esto mi boda benefició a Grecia: ni fue dominada por los bárbaros ni os sometisteis a su lanza ni a su tiranía. En cambio, lo que hizo feliz a Grecia me perdió a mí, que fui vendida por mi belleza. Y se me insulta por algo por lo que debíais coronar mi cabeza. Dirás que no me estoy refiriendo a la cuestión obvia: por qué escapé furtivamente de tu casa. El dios vengador que acompaña a ésta —llámalo Alejandro o Paris, como quieras—, vino trayendo consigo a una diosa nada insignificante. Y tú, el peor de los hombres, lo dejaste en tu propia casa, zarpando de Esparta en tu nave hacia Creta. Pero basta; a continuación voy a hacerme una pregunta a mí misma, no a ti: ¿en qué estaba pensando para abandonar mi casa y seguir a un extranjero traicionando a mi patria y familia? Castiga a la diosa, hazte más poderoso que Zeus, quien tiene el poder sobre los demás dioses pero es esclavo de aquélla. Y ten comprensión conmigo. En un punto sí que tendrías un argumento razonable contra mí: cuando Alejandro murió y descendió a las entrañas de la tierra, debía yo haber abandonado el palacio y marchado a las naves argivas ahora que ya no tenía una boda dispuesta por los dioses. Me apresuré a hacerlo y son mis testigos los guardianes de las puertas y los vigías de las torres, quienes más de una vez me sorprendieron tratando de hurtar mi cuerpo desde las almenas hasta el suelo con cuerdas. Pero un nuevo esposo, Deífobo, me arrebató y me retenía como esposa con el consentimiento de los frigios. ¿Cómo pues, esposo mío, va a ser justo que muera a tus manos yo, a quien uno desposó a la fuerza y que, lejos de salir victoriosa, tuve que servir amargamente en mi segunda casa? Si quieres ser superior a los dioses, tal pretensión es insensata por tu parte. CORIFEO. — Reina, defiende a tus hijos y a tu patria destruyendo la persuasión de ésta, puesto que, con ser malvada, habla razonablemente. Y esto es terrible. HÉCUBA. — En primer lugar, me pondré del lado de las diosas y demostraré que ésta habla sin razón. No creo que Hera y la virgen Palas llegaran a tal punto de insensatez como para que una vendiera Argos a los bárbaros y Palas esclavizara Atenas a los frigios, cuando vinieron al Ida de broma y por coquetería. ¿Por qué iba a tener Hera tantos deseos de aparentar belleza? ¿Acaso para conseguir un marido mejor que Zeus? Y Atenea, ¿perseguía el amor de algún dios, ella que pidió la virginidad a su padre por huir del matrimonio? No trates de hacer de las diosas unas insensatas por adornar tu maldad; no vas a persuadir a personas juiciosas. Has dicho que Cipris —y esto sí que es ridículo— marchó junto con mi hijo a casa de Menelao. ¿No podría haberse quedado tranquilamente en el cielo y transportarte a ti con todo Amiclas hasta Ilión? Si mi hijo era sobresaliente por su belleza, tu mente al verlo se convirtió en Cipris; que a todas sus insensateces dan los mortales el nombre de Afrodita. ¡Con razón el nombre de las diosas comienza por «insensatez»! Cuando lo contemplaste con ropajes extranjeros y brillante de oro se desbocó tu mente. Y es que en Argos te desenvolvías con pocas cosas, pero si abandonabas Esparta pensabas que inundarías con tus gastos la ciudad de los frigios que manaba oro. ¡El palacio de Menelao no era suficiente para que te insolentaras con tus lujos! Bien. Dices que mi hijo te llevó a la fuerza. ¿Quién se enteró en Esparta? ¿Qué voces diste —y eso que el joven Cástor y su gemelo aún vivían y no estaban entre los astros? Cuando llegaste a Troya —los argivos siguiendo tus pasos— y se trabó combate a lanza, si te anunciaban las hazañas de Menelao lo elogiabas para que mi hijo sufriera por tener tan gran competidor de su amor. Si eran los troyanos quienes tenían éxito, éste ni existía, Esto lo hacías poniendo los ojos en la fortuna; a ésta querías seguir los pasos, mas no a la virtud. ¿Y luego dices que tratabas de hurtar tu cuerpo con sogas, dejándote caer de las torres, porque no querías permanecer aquí? Entonces, ¿dónde te sorprendieron trenzando un nudo o afilando una espada, como haría una mujer noble que añora a su anterior esposo? Y sin embargo, yo te reprendí más de una vez diciendo: «Hija, sal de aquí, mis hijos casarán con otras; te enviaré a ocultas hacia las naves aqueas; pon fin a la lucha entre los griegos y nosotros.» Pero esto te resultaba amargo. Paseabas tu insolencia en el palacio de Alejandro y exigías que los bárbaros se postraran ante ti. Esto era grande para ti. Y después de esto ¿has salido con el cuerpo lleno de adornos y respiras el mismo aire de tu esposo, tú, cuya cara habría que escupir? Debías venir pobre, con la túnica hecha jirones, temblando de miedo, con la cabeza rapada como un escita y con más humildad que desvergúenza por tus culpas pasadas. Menelao —mira dónde pongo fin a mi discurso—, coloca una corona sobre la Hélade matando a ésta como se espera de ti, y establece esta ley para las demás mujeres: que muera la que traicione a su esposo. CORIFEO. — Menelao, castiga a ésta como merecen tus antepasados y tu casa y borra de la Hélade el reproche de blando, tú que te has mostrado tan gallardo con los enemigos. MENELAO. — Estás de acuerdo conmigo al decir que ésta salió voluntariamente de mi casa hacia un lecho extranjero. Y que Cipris se encuentra en sus palabras por orgullo. (A Helena.) Marcha con los que te van a apedrear y paga con tu muerte, en corto tiempo, los dilatados sufrimientos de los aqueos para que aprendas a no cubrirme de vergüenza. HELENA. — (De rodillas.) No, te pido abrazada a tus rodillas, no me atribuyas la locura que los dioses me enviaron. No me mates, perdóname. HÉCUBA. — (También de rodillas.) No traiciones a tus aliados a quienes ella mató. Te lo suplico por ellos y por sus hijos. MENELAO. — Calla, anciana. No tengo miramientos con ella. Voy a decir a mis siervos que la acompañen a las naves en que será enviada. HÉCUBA. — No permitas que suba al mismo barco que tú. MENELAO. — ¿Qué sucede? ¿Es que pesa más que antes? HÉCUBA. — No hay amante que pierda el amor para siempre, de cualquier forma que se manifieste el talante de su amado. MENELAO. — Será como deseas. No ascenderá a la misma nave que yo —no te falta razón en lo que dices—. Y cuando llegue a Argos morirá de mala manera, como merece, y hará que todas las mujeres sean comedidas aunque esto no es fácil. Sin embargo, la muerte de ésta hará que teman su ligereza aunque sean todavía peores. (Menelao, Helena y la escolta salen por la izquierda.) CORO. Estrofa 1.ᵃ ¡Así has entregado a los aqueos, Zeus, tu templo de Ilión, tu altar humeante, la llama del pélano, el humo de la mirra que asciende hasta el éter, y la sagrada Pérgamo y los valles del Ida —¡del Ida!—, criadores de hiedra, regados por la nieve convertida en ríos, límite tocado primero por el sol, divina morada que resplandece toda. Antístrofa 1.ᵃ Se acabaron tus sacrificios, y de los coros los santos sonidos y en la oscuridad las fiestas nocturnas de los dioses, y las estatuas de oro y madera, y de los frigios las divinas lunas, doce en total. Quiero, soberano, quiero conocer si te percatas de ello al ascender a tu trono celeste y al éter de esta ciudad desventurada a la que ha destruido el ímpetu abrasador del fuego. Estrofa 2.ᵃ Oh amado esposo mío, tu cadáver anda errante sin tumba, sin agua lustral, y a mí la marina nave al impulso de sus alas me transportará a Argos, criadora de caballos, donde muros de piedra ciclópeos hasta el cielo se elevan y una muchedumbre de hijos a las puertas lloran colgados del cuello de sus madres. Y gritan, y gritan: «Oh madre —¡ay de múl—, sola a mí los aqueos me llevan lejos de tu vista sobre azuloscura nave, con remos que se hunden en la mar, a la sagrada Salamina o a la cumbre del Istmo que domina dos mares, donde la sede de Pélope tiene su entrada. Antístrofa 2.ᵃ ¡Ojalá, cuando la nave de Menelao atraviese el centro del ponto, el fuego sagrado del rayo brillante, lanzado con ambas manos, caiga en medio de los remos a la hora en que me sacan llorando de mi tierra Ilión —como sierva de Grecia— y espejos de oro —delicias de las muchachas— están en manos de Helena, ta hija de Zeus! ¡Que nunca arribe a la tierra laconia, ni al tálamo de su hogar paterno ni a la ciudad de Pitana y su diosa de puertas de bronce!%, Pues ha cobrado para la gran Hélade la vergiienza de un triste matrimonio y sufrimientos tristes para las corrientes del Simoeis. (Entra Taltibio con el cadáver de Astianacte sobre el escudo de Héctor.) CORIFEO. — ¡Ay, ay! Nuevas calamidades para el país se suceden sin cesar unas a otras. ¡Mirad aqui, tristes esposas de los troyanos, a Astianacte muerto, amargo despojo arrojado de los muros a quien traen los dánaos, sus asesinos! TALTIBIO. — Hécuba, sólo queda una nave que va a transportar hasta las costas de Ptía el restante botín del hijo de Aquiles. Neoptólemo mismo ya ha zarpado luego de conocer la nueva desgracia de Peleo: Acasto, hijo de Pelias, lo ha expulsado del país. Por ello se ha marchado rápidamente, sin ceder a sus deseos de quedarse, y con él iba Andrómaca. Me ha excitado el llanto cuando salía del país llorando a su patria y despidiéndose de la tumba de Héctor. Pidió a Neoptólemo que enterrara este cadáver del hijo de Héctor que murió despeñado desde la muralla. En cuanto a este escudo de bronce, terror de los aqueos, con que el padre de éste rodeaba su pecho, pidió que no se lo llevara al hogar de Peleo ni al tálamo en que Andrómaca, madre de este cadáver, será desposada —¡sería doloroso contemplarlo!—, sino que lo entierren en él en vez de en caja de cedro y cerco de piedra. Que lo pongas en tus brazos a fin de adornar su cadáver con túnica y coronas (si es que tienes fuerzas —¡tales son tus males! —), ya que ella ha partido y la prisa de su dueño la ha privado de enterrar a su hijo. Nosotros, entonces, cuando hayas amortajado el cadáver, pondremos tierra sobre él y zarparemos. Realiza con presteza lo que se te ha ordenado. Yo te he librado ya de un trabajo: cuando atravesaba la corriente del Escamandro, lavé su cadáver y limpié sus heridas. Conque marcho a cavar su tumba a fin de que aunemos mi trabajo y el tuyo y podamos poner proa hacia mi patria. (Sale por la derecha.) HÉCUBA. — Depositad en tierra el bien torneado escudo de Héctor, visión dolorosa y nada agradable para mis ojos. Oh aqueos, vosotros que tenéis más valor por la lanza que por la razón, ¿qué temíais de este niño para ejecutar una muerte tan incomprensible? ¿Acaso que volviera a poner en pie a Troya caída? Nada érais entonces, si, cuando Héctor y otros mil tenían éxito en el combate, nos veíamos perdidos y en cambio, ahora que la ciudad ha sido tomada y destruidos los frigios, tenéis miedo de un niño tan pequeño. No alabo el miedo de quien teme sin reflexionar. Hijo querido, ¡qué desdichada muerte te ha sobrevenido! Si hubieras sucumbido por tu ciudad, una vez alcanzados juventud, matrimonio y poder, habrías sido dichoso —si es que algo de esto hace feliz. Sin embargo, tu espíritu no recuerda haberlos visto ni conocido y no ha gozado de nada, aunque lo tenía en casa. ¡Desdichado, qué tristemente han segado tu cabeza los muros de tu patria, las torres fabricadas por Loxias! Cómo la cuidaba tu madre y besaba tus bucles de los que ahora sale riendo la sangre entre las grietas de los huesos —por no decir nada indigno—. ¡Oh manos, dulce imagen de las de tu padre, que ahora estáis ante mí con las articulaciones rotas! ¡Oh querida boca que a menudo dejabas escapar palabras jactanciosas, estás perdida! Me mentiste cuando, echándote sobre mi cama, decías: «Madre, me cortaré por ti un largo bucle de mi pelo y conduciré hasta tu tumba los grupos de mis compañeros para darte una amable despedida.» Pero soy yo, una anciana sin ciudad y sin hijos, quien entierro tu triste cadáver de joven; no tú a mí. ¡Ay de mí! En vano fueron mis muchos abrazos, mis cuidados, mis sueños de entonces. ¿Qué podría escribir un poeta sobre tu tumba? «A este niño lo mataron un día los aqueos por temor.» ¡Vergonzoso epigrama para Grecia! Con todo, aunque no heredes los bienes de tu padre, tendrás su escudo de bronce donde recibir sepultura. ¡Oh escudo que protegías el hermoso brazo de Héctor, has perdido a tu más excelente protector! ¡Qué agradable es la impronta de su brazo que permanece en tu correa! ¡Qué agradable su sudor en el bien torneado cerco del escudo, que tantas veces puso Héctor, apoyándolo contra su mejilla, cuando soportaba los esfuerzos de la guerra! Traed, traed de lo que tenemos una mortaja para el pobre cadáver. Dios no nos concede oportunidad de embellecerlo, pero de lo que poseo, tomad adornos. Estúpido es el mortal que se alegra creyendo que tiene éxito. La fortuna con sus caprichos —como un demente— salta de un lado a otro. Nunca tiene suerte el mismo hombre. CORIFEO. — Sí, ya te traen estas mujeres, para que se los pongas al cadáver, los adornos que tienen a mano de los despojos frigios. HÉCUBA. — Hijo, la madre de tu padre te pone estos adornos, no porque hayas vencido a los de tu edad en competiciones a caballo o con armas, costumbres caras a los frigios, aunque no las persigan en exceso. Un día fueron tuyos, mas ahora te los ha arrebatado Helena, la aborrecida de los dioses. Además ha puesto fin a tu vida y arruinado tu casa toda. CORO. —¡Oh, oh! Mi corazón has tocado, has tocado. ¡Ah, el poderoso monarca de mi ciudad que un día debías haber sido! HÉCUBA. — Yo sujeto a tu cuerpo la adornada túnica frigia que debías haber llevado en tu boda, cuando desposaras a la mejor de las mujeres de Asia. Y tú que un día fuiste victoriosa madre de mil trofeos, querida rodela de Héctor, sírvele de corona. Vas a morir —aunque nunca murieras— con el muerto. Pues eres más digna de recibir honores que las armas del astuto y malvado Odiseo. CORO. — ¡Ay, ay!, la tierra te acogerá... HÉCUBA. — ... como a un dolor amargo, hijo mío! CORO. — ¡Laméntate, madre! HÉCUBA. — ¡Ay, ay! CORO. — ¡Llora por tus muertos! HÉCUBA. — ¡Ay de mi! CORO. — ¡Ay de mi! ¡Qué males sufres tan implacables! HÉCUBA. — Con vendas cuidaré tus heridas yo, paciente médico de nombre, que no de hecho. Tu padre se cuidará del resto entre los muertos. CORO. — Araña, araña tu cabeza a golpes de mano. ¡Ay, ay de mí! HÉCUBA. — Queridas mujeres... CORO. — Hécuba, habla a las tuyas, ¿qué vas a decir? HÉCUBA. — Está claro que para los dioses nada había sino mis dolores y Troya, odiada por encima de todas las ciudades. En vano les hicimos sacrificios. Pero si un dios no hubiera revuelto lo de arriba poniéndolo al revés, bajo la tierra, seríamos desconocidos y no estaríamos en boca de los cantores ofreciendo tema de canto a las Musas de los hombres venideros. Marchad, enterrad el cadáver en su desdichada tumba. Ya tiene todos los adornos que necesitan los muertos. Creo que a ellos les importa bien poco el obtener unos funerales magnificentes. Esto es vana gloria de los vivos. CORO. — ¡Ay, ay! ¡Pobre madre, que ha perdido en ti las mayores esperanzas de su vida! ¡Cuántos parabienes recibiste por nacer de nobles padres, v con qué terrible muerte has perecido! ¡Eh, ah! ¿Qué manos son ésas que veo en las cumbres de Ilión agitando antorchas? Alguna nueva desgracia va a sumarse a Troya. TALTIBIO. — Hablo a los capitanes que tienen orden de poner fuego a la ciudad de Príamo: no retengáis inactiva en vuestras manos la llama, prended fuego a fin de destruir por completo la ciudad de Ilión v poner proa gustosamente a casa desde Troya. Y vosotras, hijas de los troyanos (para que mi palabra tenga dobles órdenes), cuando los jefes del ejército hagan sonar la trompeta, poneos en marcha hacia las naves aqueas para ser llevados lejos de esta tierra. Y tú, anciana desgraciada, sígueme. Éstos han venido a buscarte de parte de Odiseo, a quien la suerte te ha enviado como esclava lejos de tu patria. HÉCUBA. — ¡Ay, desgraciada de mí! Esto es lo último, el límite de todos mis males. Salgo de mi patria, mi ciudad arde. Oh anciano pie, apresúrate aun con trabajo, que voy a despedirme de esta desdichada ciudad. Oh Troya, que en otro tiempo respirabas altanera entre los bárbaros, tu ilustre nombre va a borrarse en seguida. Te están quemando y a nosotras nos sacan de esta tierra como esclavas. ¡Oh, dioses! Mas ¿a qué llamo a los dioses si antes no me escucharon cuando los invoqué? Ea, voy a saltar a la hoguera, pues será lo más hermoso para mí morir ardiendo junto con mi patria. TALTIBIO. — Desgraciada, tus males te han enloquecido. Vamos, lleváosla, no hagáis caso. Tenéis que ponerla en manos de Odiseo y acompañarla como botín de guerra. HÉCUBA. — ¡Ay, ay, huy, huy! Hijo de Cronos, soberano frigio, progenitor nuestro, ¿has visto estos sufrimientos, indignos de la estirpe de Dárdano? CORO. — Los ha visto; y la gran ciudad ya no es ciudad; ha sucumbido. Ya no existe Troya. HÉCUBA. — ¡Ay, ay, huy, huy! Ilión resplandece, los techos de los palacios arden con fuego y la ciudad y lo alto de los muros. CORO. — Como una humareda que se eleva al cielo, se consume la tierra caída por lanza. El fuego recorre los palacios con furia, y la lanza enemiga. HÉCUBA. — ¡Ay, tierra nodriza de mis hijos! CORO. —¡Eh, eh! HÉCUBA. — Hijos, escuchad, atended a la voz de vuestra madre. CORO. — Con lamentos llamas a quienes murieron... HÉCUBA. — ... poniendo en tierra mis viejos miembros y golpeando con doble mano el suelo. CORO. — En seguimiento tuyo pongo rodilla en tierra evocando a los míos desde abajo, a mis pobres maridos. HÉCUBA. — Me arrastran, me llevan... CORO. — ¡Gritas tu dolor, tu dolor! HÉCUBA. — ... bajo los techos de mi palacio como esclava... CORO. - ...lejos de mi patria. HÉCUBA. — ¡Ay! ¡Ay Príamo, Príamo muerto sin tumba, sin amigos! Eres ignorante de mi ruina. CORO. — Tus ojos cubrió negra la muerte piadosa con impío degüello. HÉCUBA. —¡Ay, palacios de los dioses y amada ciudad! CORO. — ¡Eh, eh! HÉCUBA. — ¡Llama asesina te abraza y puntas de lanza! CORO. — Pronto os derrumbaréis sin nombre en la tierra querida. HÉCUBA. — Polvo y humo elevándose al cielo me quitarán la vista de mis palacios. CORO. — El nombre de esta tierra marcha a la oscuridad. Cada cosa se ha ido por un lado y ya no existe más la infortunada Troya. HÉCUBA. — ¿Lo captáis, lo oís? CORO. — Sí, el ruido de los palacios. HÉCUBA. — Terremotos, terremotos recorren... CORO. — ... toda la ciudad. HÉCUBA. —¡Ay, temblorosos miembros míos, conducid mis pasos! Marchad, míseros, al día de mi esclavitud de por vida. CORO. — ¡Ay, pobre ciudad! Con todo... adelanta tu pie hacia las naves aqueas.